Másnap reggel egyenesen volt munkahelyem, a Columbia Egyetem kórházába mentem. A röntgenről enyhe tüdőgyulladást véltek leolvasni. Ezt azonnal elvetettem, hiszen még hőemelkedésem sem volt, de már pár lépés is nehezemre esett. Orvosom bepánikolt, amikor kiderült, hogy amit láttak a röntgenképen, az tüdőembólia is lehet - mint gondoltam -, amibe bizony pillanatok alatt belehalhatok. Szükség volt azonnal CT-angiográfiára, csakhogy az ilyen költséges eljárást jóvá kell hagynia a magánbiztosítónak, de ezt a mihez sem értő beosztottjuk megtagadta. A fellebbezést már egy állítólagos szakember utasította el: biztos egy frusztrált ápolónő - fakadt ki az egyik asszisztens. Orvosom ekkor már tényleg pánikba esett. Nagy blamázs lett volna, ha a Columbia professor emeritusa ott hal meg a kórházuk várójában. Repítettek is a CT-hez: ha fizet a biztosító, ha nem, tovább nem várhattunk. Később kiderült: orvosom harmadfokon, mikor eljutott a biztosító doktorához - aki a gyógyítást talán a frusztrációnál is nyomósabb okból adta fel -, megkapta a jóváhagyást. De akkor már tudták: valóban életveszélyes embóliám volt. Mindjárt belém csúsztattak vénás katéteren egy ICV- (inferior) filtert, hogy ne engedjen a szívembe vagy onnan a tüdőmbe jutni még több vérrögöt, ami még leválhat a hosszú repülőutakon a lábamban keletkezett mélyvénás trombózisból, és szinte biztosan halált okozna.

Ha nem kezelnek megkülönböztetett figyelemmel mint az egyetem kitüntetett tagját, és megvárják az engedélyt, vagy nem is fellebbeznek, bizony otthagyom a fogam. Jobban járok, ha nincs magánbiztosítóm, mert a nyugdíjasnak járó, államilag finanszírozott Medicare biztosító nem köti engedélyhez az ilyesmit. Tehát egy biztosító olykor jobb, mint kettő. Legalábbis az USA-ban. Csakhogy a befektetők, a részvényesek profitjáért a világ minden magánbiztosítójának előbb-utóbb be kell vezetnie a kiadásokat korlátozó protokollokat.

Tehát ellenzem a nálunk most bevezetni javasolt több-biztosítós rendszert? Ezt nem állíthatom, hisz nem tudom, milyen rendszerre gondolnak. Túl sokféle egészségbiztosító és belőlük összeálló rendszer - vagy rendszertelenség - létezik. Az USA-ban pár évtizede bevezették a HMO-kat (Health Maintenance Organization). Ezek az "egészségfenntartó szervezetek" elcsábították a hagyományos intézményektől mindazokat, akik jobbnak vélték, ha gyógyítás helyett megtartják őket jó egészségben. S elhitték, hogy olcsóbb fenntartani, mint helyreállítani az egészséget. De kiderült, hogy az egészség fenntartása is nagyon költséges. Ráadásul a HMO ellenére is sokan megbetegszenek, balesetet szenvednek, költséges műtétre van szükségük. S bizony a kezdetben olcsóbb HMO-k havi díját is rendre emelték, szolgáltatásaikat visszafogták. Sok HMO egyre kevesebbet fizet az orvosoknak, tehát már nem föltétlenül a legjobbak dolgoznak nekik, s ez végül is érződhet az ellátás színvonalán.

S ami ennél is rosszabb: a magánbiztosítóknak dolgozó orvosok közül nem egy megalázónak érzi, hogy akár harminc-negyven évi tapasztalatát, arra épülő döntését felülírhatja a biztosító hozzá képest nyilván tapasztalatlan alkalmazottja. Sok jó orvos elfásult, vagy szinte számolja már a nyugdíjig hátralévő napokat, esetleg korai nyugdíjaztatását fontolgatja. Negyven évvel ezelőtt - amikor elkezdtem dolgozni a Columbia Egyetemen - ki sem lehetett ejteni orvosprofesszorok előtt azt a szót, hogy "nyugdíj": elképzelhetetlennek tartották, hogy 65 évesen feladják szeretett hivatásukat. Világszerte minden rendszerben ezer probléma lelhető fel. Az egybiztosítósban és nyilván a több-biztosítósban is. Hogy melyik jobb, nem tudom. Bizonyára hazánkban is ki lehetne alakítani több-biztosítós rendszert, csak ne tételezzük fel, hogy a több automatikusan jobb vagy olcsóbb, mint az egy. Elvben a konkurencia leszoríthatja az árakat. Csakhogy a verseny azt is jelenti, hogy át kell csábítani a lehetséges kliensek tíz- vagy százezreit. Ehhez - a reklámon túl - jól fizetett ügynökök hada kell, tehát sok-sok pénz megy rá. Az USA-ban, ahol sok ezer ügynököt foglalkoztató, több száz egészségbiztosító verseng - a biztosítás többe (évi 5-10 ezer dollárba) kerül, mint bárhol másutt. Feleségemmel évi 9762 dollárt (közel kétmillió forintot) fizetünk a magánbiztosítónknak (a Medicare mellett), míg itthon évi 141480 forintot (kb. 750 dollárt) az OEP-nek.

Az ügynökseregen kívül az óceánon túl az is nagyban növeli a költségeket, hogy az orvosok is rengeteget költenek biztosításra, mert ügyvédek ezrei veszik rá az embereket, hogy pereljenek, ha valami műhibának akár csak a gyanúja fennáll. Ha többmilliós döntést hoz a bíróság, a biztosító fizet, hisz nem veszíthet: legföljebb felemeli - akár meg is duplázza - az orvos biztosítási díját. Ezt pedig az orvosnak a betegeitől, illetve azok biztosítóitól kell beszednie. A magasabb kiadás pedig feljogosítja őket arra, hogy felemeljék a biztosítási díjaikat, még azokban az államokban is, amelyekben működésüket hosszú évek alatt kialakult illetékes szervezet - vagyis nem csak a szabadpiac - szabályozza.

Persze ha a biztosítók nem drágulnak "szinkronban", a betegek átpártolhatnak az olcsóbbikhoz. De ez a "verseny" sem mindig vezet árcsökkenéshez. Nem úgy van ez, mint mikor az egyik autókereskedőnél kétszázezer forinttal olcsóbban vehetek egy Opel Astrát... Két biztosító szolgáltatását nehéz összehasonlítani, pláne a gyakran legfontosabb, apró betűs szintig. Viszont a díjait növelő többet költhet reklámra (ami az összbevétel bizonyos százaléka lehet), ügynökökre - s ezzel versenytársait is erre kényszeríti. Vagyis a verseny növelheti is a költségeket. És ha az ügynök mégis alacsonyabb díjat ajánl, nehéz kifürkészni, hogy ez mennyiben megy a szolgáltatás kárára.

Tehát a profitorientált, több-biztosítós rendszer sokkal mélyebb figyelmet, időt, hozzáértést igényel a polgártól, amikor döntenie, választania kell, mint a jól adminisztrált, szervezett és vezetett nonprofit, egyéni döntéseket nem igénylő egybiztosítós rendszer. Mindezek ismeretében jobban érthető, miért van az USA-ban több mint 50 millió ember egészségügyi biztosítás nélkül. És lenne kétszer annyi, ha nem részesülnének a szegények (Medicaid) és a nyugdíjasok (Medicare) államilag finanszírozott és adminisztrált biztosításban.

Hozzá nem értő politikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy a rendszer, amelyet parlamenti határozattal máról holnapra akarnak bevezetni, más országokban már működik. Nemcsak azt hagyják figyelmen kívül, hogy az mennyivel többe kerül, mint amit mi költhetünk rá, hanem azt is, hogy azokban az országokban a rendszer - beleértve az ellenőrző-szabályozó funkciókat - hosszú évtizedek vagy egy évszázad alatt fejlődött ki. (Olyan ez, mint a régi anekdota az ötszáz éves angol gyepről...)

Bár már ezerszer hallottam, hogy a magánbiztosítás csődbe vinné az egészségügyet, miként azt is, hogy éppen ez oldja meg minden gondunkat - és mindkét oldal politikai presztízskérdést csinál az álláspontjából -, itthon még sosem hallottam a felmerülő kérdések és a külföldi példák józan, közérthető, kritikus-konstruktív - a lélektani-emberi tényezőket is számításba vevő - elemzését. Az egészségügy helyzete nálunk még nem oly kiforrott, stabil, talán az emberek felelősségvállalása sem olyan érett, hogy rövid és hosszú távon egyaránt szavatolná biztosítási rendszerünk sikeres, teljes átszervezését. A már negyedszázados késésben lévő reformokat az első fél lépés után legalább két-három lépéssel tovább kéne vinni, mielőtt például garantálhatnánk, hogy nem azok a magánbiztosítók jutnak főszerephez - már ha ezt az utat választjuk -, amelyek gyors haszon érdekében a zavarosból igyekeznek kifogni a legnagyobb halakat.

Némelyek mintha feltételeznék, hogy a legnagyobb haszonért vetélkedő magánbiztosítók - a megfelelő törvényi és rendszabályi keretek nélkül is - valaminő ismeretlen (lelkiismereti?) okból majd a köz, nem pedig (kötelességük szerint!) a részvényeseik érdekeit képviselik. Mielőtt átengednénk a terepet a magánszférának, meg kell alkotnunk az etikus működéshez a konkurencia világában is szükséges kereteket. Ez - baklövések nélkül - aligha jöhet létre egyik napról a másikra. Meggyőződéses evolucionistaként ezért lennék ebben is a fokozatosság híve.

A legszükségesebb reformok megvalósulása előtt én is, mint sokan mások, ma csak a kiegészítő egészségbiztosítás szélesebb körű bevezetését tartom pénzügyi és szociális szempontból is elfogadhatónak, a legracionálisabbnak. Ez lehetővé tenné - szemben a nagyon éhes multik osztozkodásával a terepen - olyan helyi biztosítótársaságok kialakulását, megerősödését is, amelyek fokozatosan mind nagyobb részesedést vehetnének át a mostani, monopóliumot élvező "biztosítótól", fokozatosan kialakított, racionális keretek között.

A szerző a New York-i Columbia Egyetem orvosi karának nyugalmazott professzora, író

Marabu rajza