A szerző a Magyar Pedagógiai Társaság ügyvezető elnöke

Mostanában hiányérzetem van. Alig hallani "a jövő zálogáról". Keserűen szólt erről egy ifjúsági szakértő nemrég ebben a rovatban is (Nagy Ádám: A Kronosz-program, január 19.). Hiányolta az "ifjúságpolitikát". Néhány napra rá egy kultúrpolitikus ünnepi írását olvashattuk ugyanott: egy szó nem esett a gyermekkorosztálynak, ifjúságnak kínált kultúráról, a nevelkedés állapotában lévő nemzedékek kultúraalkotó tevékenységeiről (Hiller István: A tét: kulturális modernizáció, január 22.). A nevelés, a pedagógia nem közbeszéd tárgya. (Az iskola is csak abban a vonatkozásban, hogy az intézményfenntartók miképp biztosítják vagy nem biztosítják az iskolaüzem működését.)

A nevelésről szóló közbeszéd visszaesett a privát szféra világába. Gyereküket hintáztató gyeses mamák a játszótéren kicserélik tapasztalataikat altatásról, etetésről, rosszalkodásról stb., a fodrásznál téma a másik neveletlen kölyke... A rémtörténetek olykor még elérik a média "bulvárosabb" felületeit. De igazi közbeszéd a nevelésügyről nem folyik.

Senki sem mérlegelte például a nyilvánosság előtt, hogy a szeptember 17-i és október 23-i éjszakában nekiszabadult ka-maszfiúkat milyen nevelési deficit sodorta iszonyú kalandjaikba, s milyen pedagógia fogja őket visszavezetni onnan az iskolába, az értelmes életbe. Ki teszi szóvá ma már, hogy a mesekönyvek túlnyomó többségének botrányosan hamis és hazug az illusztrációja, ki hiányolja az egykor világhírű magyar gyermekfilmet képernyőről, filmvászonról? Ki ír - s ki közöl - kritikát a közművelődési intézmények gyermekprogramjairól? Esik-e szó a játékszerek nevelő hatásáról? Közbeszéd tárgya-e nevelési megközelítésben a futballhuliganizmus? Olvasni-e tényfeltáró szociográfiát a gyermektáborok kínálta élményekről?

A Mindentudás Egyetemén - talán egy kivételtől eltekintve - eddig nem volt pedagógiai előadás. A napilapok a kultúra napján kitüntetett pedagógusok névsorát nem közölték. Támogató állam és elegendő olvasó híján a pedagógiai szaksajtó haldoklik.

A rendszerváltás optimista várakozásaival párhuzamosan remélte a magyar társadalom az iskola átváltozását is. Élénk volt az érdeklődés a sokáig nem ismert személyközpontú-alternatív pedagógiák iránt. Jelentős civil mozgalmak alakultak az ENSZ gyermekjogi egyezményének hazai ismertetésére, érvényesítésére. Aztán a lelkesedés alábbhagyott. Az iskola visszazökkent abba az üzemmódba, ahol a csekély hatalmú pedagógus bosszanthatja a még csekélyebb hatalmú gyereket, s viszont. A minőségbiztosítás jelszavát is félreértette az iskola: a nevelésről partnereivel folytatható párbeszéd helyett megúszni vélte a dolgot kérdőívekkel, szokásához híven leckét adván a szülőknek.

Nem az oktatásügyről beszélek. A nevelésről sürgetek sokcsatornás, folyamatos társadalmi párbeszédet. Arról, hogy miképp bánunk gyermekeinkkel, unokáinkkal, sajátjainkkal és szomszédainkéval az utcán, útitársainkéval metrón, villamoson, múzeumban, moziban? Milyen nyelvünk van a szót értésre? Hogy a különböző kultúrákban nevelkedő gyermekeink, unokáink értékvilágában milyen változások mennek végbe? Mit látunk bennük szépnek, jónak, egészségesnek s veszélyesnek? S mitől lesznek ilyenek vagy olyanok? Milyen környezetben nevelnénk őket? Nem véletlen, hogy ebben a pedagógiai némasági fogadalomban hamar kivirágzik minden rasszizmus ördögi hajtása: a meg nem gondolt gondolatok az öröklődéssel beszerezhető erkölcsi - jó vagy rossz - tulajdonságokról.

Nevelési kérdéseken én mindezt értem! Nevelésügyön pedig azt a közügyünket, hogy milyen jövőt szánunk gyermekeinknek. Az én jövőképemben mindez lehetne izgalmas médiatéma - nem csupán éjfél után -, lehetne különböző szintű közbeszéd folyamatos tárgya. Reményeim szerint a meghirdetés előtt álló Nevelésügyi Kongresszus - 1848 (!) óta a hetedik - lehetne a kezdet (a folytatás kezdete).