További pozitívum, hogy a lakájmédia az elkövetkezendő esztendőkben nem azt taglalja majd, hogy a kontinenstorna kapcsán milyen tenderek húzódnak el, mely közeli cégek kapták a beruházások jelentős részét, ráadásul a rajtaütésszerű ellenőrzés után illegális mongol munkásokat sem találnak a Sóstói stadion alagsorában. Cardiffban megkímélték kis hazánkat attól is, hogy külföldről érkezett, helyszíni szemlére szakosodott stáb tagjai félévente szörnyülködjenek a fejükhöz kapva, atyaég, mit tetszenek itt csinálni, mutassanak már néhány új szállodát meg repülőteret, és elszánt lelkületű újságba írók is hagyhatják fehéren a papírt, akármennyire szívesen értekeztek volna Apokalipszisről a virtuális projekt megvalósíthatatlansága okán.
Kellett volna ez nekünk?

A magam részéről azt mondom: kellett volna.

Mi több: nagyon kellett volna.

Jó, jó... Túl a fenti, legalábbis kalkulálható anomáliahalmazon, aztán túl azon az öt éven, amelynek során Magyarország az eddiginél is jobban megborult volna (reptér-, szálloda-, autópálya-építés, új, esetlegesen később kihasználhatatlan futballpályák, még néhány adó stb.), végre olyasmi történt volna itthon, ami túlmutathat önmagán. Aminek – a jövőt tekintve – esetleg lett volna értelme. Amiből – végre – egyszer jól is kijöhetett volna. De nem. Az ítészek még csak az esélyt sem adták meg, hogy kiderüljön, mihez kezdett – mit profitált – volna hazánk, szűkebben értelmezve: a magyar futball ebből a világszerte arató parádéból.

Az esély – immár harmadszorra – másé.

Mit rontottunk el, mit rontunk el azóta, hogy – 1996 óta – folyamatosan böködjük az öltönyös-nyakkendős-kimért garnitúrát egy Eb-ért?

Abban megállapodhatunk, hogy – micsoda újdonság lesz! – a piac tökéletesen pénz-, pompa- és kapcsolatorientált, vagyis csak azért nem dobnak oda egy kontinenstornát, hogy „végre ez a régió is kapjon a jóból”, meg hogy „két sikertelen kandidatúra után harmadszor már nem mondhattunk nemet a derék magyaroknak”, nem. Ha máshonnan nem, az 1996-os olimpia házigazdájának kijelölése óta tudjuk, a végső határozatnál – bármennyi mosoly is jutott előzőleg – könny- és érzelemmentes döntés születik: akkor Atlanta azzal az Athénnal szemben kapta a játékok vendéglátói tisztét, amely parádés pályamunka híján inkább előre elalélt saját centenáriumának hangsúlyozásától. És hát a korábbi két Eb-helyszín kijelölése során (1999, Aachen; 2002, Nyon) is láttuk már, mit ér a tisztes, ám szürke háttérmeló: a mainál összehasonlíthatatlanul kevesebb munkát végző, ámbár derék honfitárs projektgazdák a voksolásokkor mindössze egy-egy csöndes asztalt foglaltak el a bálteremben.

Na de mi történt most?

A kérdés már csak azért sem obligát, mert annál többet aligha lehet tenni egy pályamunka sikeréért, mint amit/amennyit Gyárfás Tamás feccölt bele. És tényleg. A tulajdonos-producer-műsorvezető-szerkesztő-sportvezető múlt januári projektmenedzseri kinevezése óta – nem csak elődeihez képest, hanem globálisan is – elképesztő munkát végzett: sebtiben összehozott egy sor támogatói szerződést, felhajtott temérdek reklámfelületet, és csak nyomta, nyomta a cuccot pulikutyástul, szépségkirálynőstül, makettestül, prospektusostul, vendéglátásostul, szimulátorostul, egyebestül. Izzadt testű sajtómunkás azon vette észre magát, hogy itten a tényállás föl van pörgetve, a projekt egyenesen pályára van állítva, a többiek sehol sincsenek, és most, most már aztán tényleg... Ráadásul Gyárfás további, „hatásos” módszereket is bevetett: a Népszavának adott minapi interjújában diszkréten jelezte, hogy ő volt az, aki „erősebb” mutatványokkal is nyomást gyakorolt a voksolókra és köreikre, ha már a két ország futballszövetségének első embere, Kisteleki István, illetve Vlatko Markovic „úriemberként” viselkedett a kampányban. Na most Kistelekiről sok minden beugrik az embernek, de az iménti jelző kevésbé – portréját, khm, egészen más szavakkal rajzolnánk –, ebből adódóan ne legyen kétségünk afelől, mire gondolt Gyárfás, amikor a hatásosságról értekezett.

Persze, ne legyünk eltévedve: a riválisok is hasonló eszközöket vetettek be, ám a győztes kandidatúra mégsem a miénk lett.

De miért, miért, miért nem?

Meglehet, azért nem, mert – akármekkora is az erőfeszítés – virtuális projekttel akkor sem lehet célt érni, ha az alaposan meg van támasztva garanciával és mással. E pillanatban Magyarországon egyetlen Európa-bajnoki mérkőzést sem lehetne rendezni, mivel a Puskás stadion – na jó: egy része – speciel összedőlni készül, Debrecenben még egyetlen kapavágást sem tartottak, nem utolsósorban a győri meg a székesfehérvári aréna is inkább úgy fest, mintha nemrégiben bombatámadás érte volna; s akkor a „kiegészítőkről” – utak, költségvetés stb. – szót sem ejtettünk.

Egyszerűbb lett volna, ha „valós” Puskás stadionnal, Debrecennel, Győrrel, Székesfehérvárral nyitunk Walesben.
De mi csak makettezünk az UEFA-nak 1996 óta.