A helikopterpilóta úgy tudta, Pécsre kell szállítania a kicsit, útközben derült ki, hogy a szegedi gyerekklinika a végállomás. Ezért aztán a mentőautó előbb ért Szegedre, mint a helikopter. A két gyerek végül megkapta a megfelelő gyógykezelést. Nem mindennapos, de szokatlannak sem nevezhető eset maradt volna, ha történetesen nem előtte lép életbe az új kórháztörvény Magyarországon. De most és itt történt.

Máskor azon háborogtunk volna, hogy botrányos, ha két életveszélyben lévő gyerek esetében a mentőknél zavart okoz - hová kell sürgősséggel beszállítani a rászorulót. (A legközelebbi kórházba.) Botrányos, hogy a dél-alföldi régióban még mindig nincs mentőhelikopter-bázis, amelyet mindenki megígért már, de még mindig csak "vizsgálódnak" - valahol, valakik.

Ami miatt az eset valójában túlnőtt önmagán, az a szegedi gyerekklinika igazgatójának esetkommentárja. Túri Sándor ugyanis azzal állt a nyilvánosság elé: a törvények szerint fel sem vehette volna a két gyereket a kórházba, mert a klinika már 13-án kimerítette havi teljesítményvolumen-keretét. De győzött Hippokratész -, nem érdekli, hogy törvénytelenül költi az egészségbiztosító pénzét, nem érdekli, kifizetik-e a kezelést, mert - drámai verdikt - ne közgazdászok határozzák meg, kinek jár az élet, s kinek nem.

A klinikaigazgató mondatai súlyosak, fölkavaróak. Csak éppen a valósághoz, s a mostani kórházreformhoz nincs közük. Tudnia kell neki is: az OEP a 2003-ban, önbevallás alapján meghatározott teljesítményvolumen-korlát minden indokolt - csakis indokolt! - túllépését finanszírozza, így a gyerekek terápiáját is. Beteg nem maradhat ellátatlanul. Nagy és komoly üzletelés folyt az egészségügyben közgazdászok nélkül is. Az adatszolgáltatásnak és az internetnek köszönhetően most derül ki, hogy - a rossz struktúra és a tényleges költségek tervezetlensége miatt is - mennyi kezelést számoltak el egy-egy betegre, akár úgy, hogy ő nem is tudott róla. Botcsinálta közgazdák háttérszámításai "alapozták meg" az egészségbiztosítónak küldött jelentéseket. Valóságos fejőstehén lett a gyógyszerkassza, a gyárak vetélkedtek az orvosok kegyeiért, a beteg "szereti" a drága, az új készítményt, mindenki jól jár. Az évről évre növekvő hiányt a mindenkori kormány pedig majd csak pótolja valahogy.

A súlyos szegedi mondatok megint csak nem jeleznek mást: a magyar egészségügy egy része en bloc sértődötten reagál minden változásra, és igyekszik indulatát kiterjeszteni környezetére. Minden lehetőséget megragad, hogy széttárt karral a páciens, a közönség elé álljon, közölve: tehetetlen vagyok, lám, ezt csinálták velünk, veletek. Sok a rögtönzésre utaló jel, a fölösleges, ám előírt adminisztráció, azaz bőven van kisimítanivaló az április első napján életbe lépett reformon. De Szegeden csak azt tették, amit a törvény szerint is tenniük kellett. Lássuk: nem bátor ellenállóként, orvosként. Tették - és tehették.