Elmegyünk nagyihoz a tanyára
Egy egyszerű berendezésű szobában vagyunk, a falon megsárgult naptár 1976-ból, a konyhaszekrény tetején savanyú uborkás üveg, egy fényét vesztett, valaha aranyozott keretben esküvői fénykép, a sarokban bordó színű, kocka alakú ülőpuff - ilyet talán harminc éve gyártottak utoljára. Ez a szobabelső már múzeumi tárlattá nemesült, holott egészen a legutóbbi időkig még laktak benne. Az 1970-es évekbe merevült "enteriőr" azért került ide, mert a Nyíregyháza környéki autópálya-építések miatt több tucat tanyát kell fölszámolni - de elhivatott néprajzosok egy csoportja úgy gondolta, kár lenne őket mindörökre veszni hagyni, amit lehet, meg kell menteni; amit pedig nem lehet megmenteni, azt le kell fotózni.
A munka a nyíregyházi Jósa András Múzeum vezető néprajzosának, Szabó Saroltának a szervezésében, és a Debreceni Egyetem hallgatóinak bevonásával folyt 2006 nyarán Felsősima és Manda térségében. A néprajzosok 28 portát örökítettek meg, hadd lássák majdan az ükunokáink, hogyan is éltek az üknagyszülők a huszadik század második felében. De tényleg? Hogyan is? Miről árulkodik egy fél évszázados vasalt csizma mellett lógó "tescós" szatyor? Egy lukas biciklibelső, amelyet éppen egy gusztusos szalonnadarab mellé sikerült akasztani a kamrában? Mit lehet kiolvasni egy titokzatos okok miatt máig megőrzött 1968-as Nők Lapja Évkönyvből? Ki vezette azt a Trabantot, amelyet egy nádtető alá állítottak végleg elrohadni?
A tárlatmegnyitón a látogatók úgy járnak-kelnek e legújabb kori régészeti leletek között, mintha otthon lennének. Leülnek a hokedlire, belenéznek a fiókokba, megsimogatják a párnahuzatokat - de az a legszebb, amikor egy fiatal nő megáll az egyik kiállított tükör előtt, megnézi magát, és önkéntelen mozdulattal megigazítja a haját. Ebben a pillanatban életre kel a tárlat, és nem a Városi Galériában vagyunk már, hanem egy Nyíregyháza melletti kicsiny tanyán, ahol olyan becsben őrzik a leghasznavehetetlenebb limlomot is, mintha Dárius kincse volna.
- Majd csak jó lesz valamire! - halljuk az egykori gazda hangját, amint a kamrában egymás hátára-hegyére pakolja az üres üvegeket, a szakadt tojástartókat és az elgörbült szögeket.
- Majd csak jó lesz valamire! - halljuk a néprajzos egyetemista hangját, amint ezt a poros kamrabelsőt digitális masinájával lekapja.
Aztán halljuk a gépeket is: tonnás munkagépek jönnek, és úgy túrják el a föld színéről a nagyi féltve őrzött befőttes polcát a konyhájával együtt, hogy nyoma sem marad. Illetve egy kevés nyoma maradt mégis: fényképeken június 23-ig még meg lehet nézni Nyíregyházán.
