Az SZDSZ szerint több egészségbiztosító kell, méghozzá magán - vagy nem lesz közös kormányzás. A szocialisták szerint legyen, ha nem árt többet, mint használ, a Fidesz meg szokásához híven kergetné messzire a tőkét az egészségügytől. Itt tartunk. Vonatkoztassunk el most a nyilvánvaló politikusi ostobaságoktól, nézzük inkább, mi olyat is tudhatna több biztosító, amit nem tud egy, és hogyan is nézne ez ki, mit, hol, kinek, mennyiért, mire?

Az egészségügyi kormányzat által is sokszor példának citált Németországban száz éve vannak magánbiztosítók, a rendszer működik, sőt, nem is annyira bonyolult, mint azt a hazai politikai zavarosból hinnénk. Aki a mi léptékünkkel extrém összeget, havonta milliós fizetést visz haza, annak nem kötelező az állammal biztosíttatnia magát, szerződik egy magánbiztosítóval jó pénzért - és akkor neki egészen egyszerűen jobb lesz. Választhat orvost, kórházat, extra figyelmet és extra szolgáltatást - különösen, ami a baj megelőzősét szolgáló szűrővizsgálatokat illeti.

Ha nincs pénze erre, ahogy a németek többsége (nagyjából 90 százalékuk) ma is az állami egészségpénztárakra bízza a sorsát, akkor sincs minden veszve. Igaz, a lakóhelye szerint meghatározzák, hogy hová fordulhat orvosért, melyik kórházba feküdhet be, és még vizitdíjat is fizet, de azért ő is megkapja, ami jár. Ha a megelőzéshez nem is, a gyógyuláshoz a törvény mindenkinek nagyjából egyenlő feltételeket biztosít.

Mondják ott is, hogy a rendszer igazságtalan, de aki fordult már itthon orvoshoz, látja: az egyetlen érdemi különbség, hogy itt a kapcsolatok és a zsebbe adott pénz beszél.

Ha tehát a német modell alapján kéne ítélkeznünk, joggal bízhatnánk abban, hogy a piacosítás nem jelenti a világ végét. Sőt, feltehetnénk a kérdést: mire ez a politikai hisztéria, ha a történet amúgy nem szól másról, mint hogy a "felső tízezer" legális és szabályozott módon kapja meg ezentúl azt, amit megkap ma is, miközben a többiektől sem vesznek el semmit.

Merthogy ha lesz is, a magánbiztosító ebben az országban - legyünk nagyvonalúak - legfeljebb néhány százezer jómódú embernek hozhat valami újat, a döntő többség marad, ahol volt, az "állam nyakán". Ha az állam nem vonul ki az egészségüzletből, márpedig nem fog, akkor ez így lesz, ahogy történt Csehországban és Szlovákiában is. Ilyenek vagyunk. (Elég egy pillantást vetni a fejlett hazai bankpiacra, ahol több mint másfél évtized is kevés volt ahhoz, hogy a háromtucatnyi hitelintézet között igazi, éles verseny fejlődjön ki. Az egykori állami bankról a legtöbben máig nem bírtak leszokni, pedig látnivaló: egy számlát nyitni máshol sem nagy kockázat és nem is különösebben komplikált - a "jobb" meg sokszor még kevesebbe is kerül.)

Magánbiztosítást kötni az egészségügyben ma is lehet, csak nem éri meg, amíg kötelező a közösbe is fizetni, ráadásul a "pluszt" urambátyámmód olcsóbban is megszerzi, aki teheti. Az egész tehát nem nagy ügy, nem áll a feje tetejére a világ, döntő többségünk számára a "verseny" megjelenése érdemi változást sem jelent. Nem lesz igazságtalanabb az ellátórendszer, sem kevésbé szolidáris, csak nehezebben lehet majd azt hazudni, hogy az.

Az ámen előtt azonban legalább egy kérdést még illene föltenni. Megengedheti-e magának a hazai többség, hogy lemondjon a szerencsés kisebbség hozzájárulásáról, amit az egészség-

ügy közös kalapjába tesz. Németországban, úgy tűnik, a dolog működik, az állami biztosítók 70 millió ügyfele megvan a saját befizetéseivel. Többé-kevésbé össze tudja dobni, amit idővel a közösből rá költenek. Csakhogy arrafelé talán el se hinnék, hogy van még ország Európában, ahol a jövedelemadó-befizetéseknek a 60 százalékát a lakosság négy százaléka, a munkavállalók tizede - alig négyszázezer ember - adja össze.

A minimálbéres, zsebbe fizetett és fizető vállalkozók, bt.-ben tb-mentesen dolgozó, adózatlan hálapénzből vagyonos sebészek, nőgyógyászok Magyarországán az egészségügyi járulékterhek megoszlása sem sokkal kiegyenlítettebb - kevesen sokat, sokan keveset fizetnek. Vagyis mintha híján lennénk valaminek, ami nemcsak az egészségügy sikeres piacosításának, de minden, az "igazságosság" és "hatékonyság" nevében indított reformnak alapfeltétele: az arányos közteherviselésnek. És: mi lesz, ha a legálisan jól keresők szűk csoportja egyszer csak úgy dönthet, hogy a köz helyett ezentúl csak a saját ellátását fizeti meg? Németországban talán van erre a kérdésre megnyugtató válasz - itthon aligha.

A nagyobb szigor, az adó- és járulékrendszer foltozgatása mindenesetre nem tűnik annak. A vállalkozókra kirótt dupla járulék alól például több mint másfél millióan bújtak ki. A "sikerként" emlegetett többlet pedig az első negyedév számai alapján jó, ha pár tízmilliárd forinttal megdobja majd idén az amúgy majd 1800 milliárdos egészségkassza bevételét. Hogy is lenne ez másként, amikor a közterhek zsinórmértéke nem az átlagos hazai vállalkozás teherbírása, hanem a legtőkeerősebb szűk kisebbségé.

A hazai adó- és járulékrendszer a közteherviselés aránytalanságára épül, és a legfőbb "biztosítéka" annak, hogy ez az aránytalanság érdemben ne változzék. A reformáló kedv pedig e ponton erőtlenedik el rendre.