Nagy Imre, Kádár János és a nemzeti progresszió
A miniszterelnök bevezető felszólalásában hangsúlyozta, hogy a demokratikus baloldal nélkül nem képzelhető el a nemzeti progresszió. Nagy Imre ellentmondásos életútjának befejező szakaszában azt tette nyilvánvalóvá, hogy a nemzeti progresszió nem létezhet osztályalapon, amiképpen antidemokratikus alapon sem.
Gyurcsány Ferenc véleménye szerint Nagy Imre politikai pályafutásának végső periódusa merőben különbözik a kádári hagyománytól. Kétségtelen, hogy 1958, még inkább 1963 után a magyar viszonyok különböztek a szovjet zóna más országainak viszonyaitól. Értelmetlen volna tehát a "puha diktatúra" érdemeit vitatni. Meg kell érteni azokat, akik jó szívvel emlékeznek a kisebb-nagyobb kompromisszumok nyomán bekövetkező gyarapodásra, létbiztonságra. A demokratikus magyar baloldal számára azonban a legfontosabb kérdés: miként minősíthető a nemzeti progresszió szempontjából Nagy Imre és Kádár János. A válaszadást segítheti, ha tudjuk: a forradalom miniszterelnöke egy keserves út végén a demokrácia és a szabadság összefüggésének megértéséhez távlatosan érvényes példát szolgálta tott.
Ormos Mária történész, akadémikus véleménye szerint Nagy Imre "karrierjét" véletlenek alakították. Nem hogy forradalmi, de politikusi alkat sem volt. 1953-ban akaratlanul lett miniszterelnök, 1956-ban sem játszott kezdeményező szerepet. Nem akart a forradalom vezetője lenni, de elvállalta. Ám "nagyon vigyázott az arcára". Amit kimondott, azért mindvégig vállalta a felelősséget. Kádár János Nagy Imrével szemben igazi politikusi alkat volt. Ő is hajlott a reformokra, elfogadta a többpártrendszert is, de végrehajtotta azt a pálfordulást, amire Nagy nem volt hajlandó. Úgy gondolta, a történelem őt igazolja. Nagy végérvényesen kilépett a szovjet ideológiából. Kádár is megtette egy rövid időre, de azután visszatért annak keretei közé. Nagy Imre a demokrácia vállalása miatt lett áldozat, Kádár tragédiáját a diktatúra bukása okozta.
Rainer M. János, Nagy Imre életrajzírója szerint a forradalom miniszterelnökéről és Kádár Jánosról az MSZP-ben folyó viták annak folyamatnak az állomásai, amelyben a demokratikus magyar baloldal meg kívánja alkotni a maga származástörténetét. A fő különbséget a történész a két politikus között abban látja, hogy Nagy Imre utakat, Kádár egy kijelölt úton módozatokat keresett. Nagy Imre 1956-ban megtalálta a maga útját, amelyről nem volt hajlandó letérni. Kádár elfogadja 1956-ot, de rövidesen túllép rajta. Az ő igazi fordulata Rainer szerint 1968-ban következik be, amikor - Csehszlovákia ügyében - ugyanúgy viselkedik, mint Rákosi tette volna.
Pomogáts Béla irodalomtörténész azt hangsúlyozta, hogy Nagy Imre morális hagyatéka máig nem kapott méltó figyelmet. Műveiből kiderül, hogy politikai kérdésekben is elsőrendű szerepet tulajdonított az erkölcsnek. Ezért is lehetett remélni Nagy újratemetése után, hogy az átalakulás erkölcsi rendszerváltozással is együtt jár, ám ez nem következett be.
Vitányi Iván, az MSZP képviselője azt fejtegette, hogy az utóbbi másfél évszázad hosszú periódusai - a Ferenc József-i, a Horthy-, a Kádár-korszak - terrorral kezdődtek, gazdasági és szellemi fejlődéssel folytatódtak és csődbe torkolltak. A Kádár-korszak iránti nosztalgiák jogosak, mert a magyar társadalom addigi története során a tömegek soha nem éltek olyan jólétben, mint akkor. De ez nem fedheti el, hogy Kádár sem volt képes elődjei feudalisztikus útjáról letérni. Nagy Imre legfőbb érdeme: 1956-ban felismerte, hogy demokrácia nélkül a feudalizmus újratermelődik.
