És valóban, akkortájt az úgy volt, hogy aki Sztálinon nevelkedett, az egészen mást hallott saját történelméről Hruscsovtól, megint mást Brezsnyevtől, s aztán egészen mást Gorbacsovtól. Szemléletünket nem az idő, hanem a pártfőtitkárok formálták; jött egy váltás, s akit addig ördögnek hittünk, abból szent lett, amit győzelemnek, abból vereség, amit ellenforradalomnak, abból forradalom. A historizálásnak nevezett szomorú kényszer, hogy tudniillik az uralkodó politikai erők újra és újra meghatározzák saját viszonyukat a közelebbi múlt történéseihez, szívósabbnak bizonyult, mint bárki gondolhatta volna. (Ez vonatkozik Gyurcsány friss, "Kádár vagy Nagy" dilemmájára is.)

Az, hogy '56-nak annyiféle olvasata van, ahányan - politikai haszonlesésből - visszanéznek arra a pár hétre vagy hónapra, ebből a hagyományból nőtt ki. Ezt még lenyelem, megszoktam.

De húsz év ötvennél sokkal kevesebb. Sok a megélő. Innen nézve kifejezetten kíváncsivá tesz, vajon mit gondolnak a megélők Lezsák Sándornak, az 1987-es lakiteleki találkozó fő szervezőjének, az MDF egykori elnökének arról a hét végi mondatáról, hogy "húsz évvel ezelőtt a lakiteleki találkozón minden megszólaló egyetértett abban, hogy Kádárnak mennie kell".

Lezsák természetesen azért mondta, amit mondott, hogy történelmi párhuzamot vonhasson két szituáció között; hogy az egyiket rácsúsztathassa a másikra, függetlenül attól, hogy az előbbi nem is létezett. Eképpen: "(...) ma is van, amiben nagyon széles körben egyetértünk: Gyurcsánynak mennie kell!"

Íme, a történelem mint játékszer. Először is. A lakiteleki találkozónak semmilyen Kádár-ellenes éle nem volt. Ha lett volna, Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára, az MSZMP egyik vezető korifeusa el sem megy. Ő eleve biztosítékokat kapott arra nézve, hogy nem lesz "kádározás". A biztosíték olyan formában érkezett meg, hogy az úgynevezett "demokratikus ellenzék" képviselőit nem hívták meg Lakitelekre. Azok ugyanis - a későbbi SZDSZ kemény magva, Kis János és társai - a nevezetes találkozó előtt pár hónappal kiadott "Társadalmi szerződés"-ben valóban leírták: "Kádárnak mennie kell". De ezt ők írták le, nem Lezsák. A lakitelekiek, az MDF alapítói éppen hogy nem társultak ehhez a jelszóhoz. (Hogy mit gondoltak, más kérdés. Vélem, nem Kádárral képzelték el a jövőt, de erről ott nemigen beszéltek. Pozsgay jelenléte túl értékes volt ahhoz, hogy ilyen taktikai hibát elkövessenek.)

Másodszor. A kérdéses időben, 1987 őszén a nagypolitika alakulására nézve szinte teljesen közömbös volt, hogy mit gondolnak a "lakitelekiek" Kádárról. Egyáltalán nem volt közömbös viszont az MSZMP vezetőinek és kádereinek jelentős részében érlelődő, Gorbacsov rokonszenvét élvező felismerés, hogy Kádár tehertétel immár, csak a "szervezeti formát" kell megtalálni az eltávolításához. Mint tudjuk, '88 májusában megtalálták.

A ma Fidesz-politikusként tevékenykedő Lezsák különben még konfliktusba kerülhet Orbán Viktorral is, ha nagyon amellett kardoskodik: Kádár leváltása Lakitelekről indult el. Mert egy szép nap azt találja mondani, hogy a rendszerváltozás is onnan datálódik. Holott a rendszerváltó szellemiség kiformálását a vele szinte egy időben, a Fidelitas kongresszusán szónokló Orbán teljes egészében a "saját nemzedékének" (az akkor huszonéveseknek, a Fidesznek, ha nem önmagának) tulajdonította, kiszerkesztve az MSZMP reformszárnyát, az MDF-et, az SZDSZ-t, Gorbacsovot, mindenkit. A történelem mint játékszer, mondottam volt.