Persze mindez csak a látványtervezőket dicséri: az óriási kivetítőn pergő fotók, filmek, animére hajazó képregények, színes animációk mellett szinte mindent bevetettek, amit csak lehet. Pirotechnikát, lézerfényeket, fentről aláhulló papírfecnik és szappanbuborékok százezreit, sőt a közönség feje fölött végiglebegő papírasztronautát is. A csúcspont mégis az a hatalmas disznó volt, amely szintén a levegőben úszott végig Bush- és háborúellenes feliratokkal.

Waterst manapság úgy tűnik, egyetlen gondolat vezérli: megállítani Amerika közel-keleti háborúját. Egyik új szerzeménye, amelyet egy vele egykor kedvesen bánó libanoni családról írt, személyesen megszólítja Tony Blairt, és mindenkit arra buzdít: gondolkodjon el, mondjon nemet a háborúra. Hogy ez mennyire fontos számára, az is jelzi, hogy ez volt az egyetlen dal, amelynek szövegét olvasni lehetett a kivetítőn.

Waters zseniálisan felismerte, hogy így juttathatja el legcélravezetőbb módon üzenetét az emberekhez. Hiszen az ő, de még inkább egykori zenekara, a Pink Floyd nevére tízezrek mennek el egy-egy koncertre, naná, hogy az Aréna is tele volt. A Pink Floyd zenéje pedig a lehető legalkalmasabb arra, hogy megnyissa az embereket: még az is, aki nem ismeri az összes dalt, egyszer csak azon kapja magát, hogy megérintette valamilyen ősi, mélyről jövő, ösztönös zene. Merthogy mégis csak a tíztagú zenekarral előadott dallamok, a vokalisták sejtekig hatoló hangja volt az, ami az összes látványelemet háttérbe szorítva, semmihez sem fogható furcsa, érzékeny hangulatba hozta az embereket.

Így pedig könnyebben célba érhetett az üzenet: minden lebombázott ember valakinek a fia.

Roger Waters nemcsak zenélt, de politizált is budapesti koncertjén