Titokzatos eltűnései ellenére megbízható és alapos munkaerőnek tartják, nemrég azt is felajánlották neki: előléptetik, ha munka mellett a kórház költségén elvégez egy hároméves iskolát. Ágnes asszony azzal utasította vissza az ajánlatot, hogy negyvennégy évesen már nincs energiája újra iskolapadba ülni. Magában közben azt gondolta, ha volnának még tartalékai, éppen a debreceni egyetemen diplomázna, és talán intézményvezetőként dolgozna Miskolcon, nem pedig magatehetetlen idős embereket pelenkázna Angliában. Erről azonban senkinek nem beszél. Titok az is, hogy a hajnali órákban telefonálni szokott elrohanni, ha jelez a zsebébe rejtett, elnémított mobil.

Olyankor Levente fia hívja Ecuadorból, az ottani rabok által a világ harmadik legroszszabb börtöneként emlegetett quayaquili Penitencia Rio nevű intézetből. Ha napokig nem jelentkezik, Ágnes asszonyt fizikai rosszullét fogja el, különösen azóta, hogy fölfedezte, huszonkét éves nagyfia időnként titkolózik előtte. Múltkor például elszólta magát, hogy szépen gyógyul a keze.

- Mi történt a kezeddel? - kérdezte eljegesedő gerinccel az asszony.

- Semmi, egy Puerto Ricó-i megvágta késsel, de már gyógyul - mondta Levente könynyed hangon.

- Miért vágott meg téged egy Puerto Ricó-i?

- Szíven akart szúrni, de félreütöttem a kezét, azután gyorsan lecsaptam - ezt félig bűnbánó, félig büszke hangsúllyal mondta, mint valami felnőttes vétken rajtakapott kamasz.

Ágnes asszony ujjai elfehéredtek a telefonon. Lélekben újra Quayaquilben volt, ahol 2005 augusztusában a Baptista Szeretetszolgálat jóvoltából bejutott a börtönbe, és véletlenül szemtanúja volt a hetek óta tartó, újra és újra elfojtott börtönlázadás egyik összecsapásának. Az őket kimenekítő katonai teherautó platóján az ölében tartotta egy haslövést kapott fiatalember fejét.

A 3800 férőhelyes, ám sokszorosan túlzsúfolt börtönben az európai foglyot szabad prédának tekintik. Az európai fogoly feltehetően gazdag, hiszen el tudott utazni a világ másik végébe, a hozzátartozói pedig nyilván fizetnek majd az életéért - ez az üzleti filozófiája a valóságban számos csoportból álló, olykor egymással is háborúzó klánoknak, amelyeket Ágnes asszony gyűjtőnéven csak börtönmaffiának emleget.

E szervezetekről 2004 decemberében szerzett tudomást. Az akkor húszéves Levente fiát az ecuadori fővárostól 500 kilométerre eső Quayaquilben egy buszon fogták el, preparált cipőtalpában másfél kilogramm kokaint próbált a latin-amerikai országból Európába csempészni. A fiatalember azóta sem került bíróság elé, két és negyed éve előzetes letartóztatását tölti. Az első hónapokban neki is mindenért fizetnie kellett. A zárkában az ágyért. A vízért. Az ennivalóért. Amikor édesanyja nem küldött pénzt, Leventét bozótvágó késsel vagdosták, a falból kihúzott vezetékkel, árammal kínozták, hogy rokonai biztosan küldjenek még pénzt utána. Az egy méter kilencven centi magas, kisportolt alkatú fiatalember hetek alatt negyven kilót fogyott, súlyos betegségeket szedett össze. Miskolcon korábban csak könynyű drogot fogyasztott, a börtönben erőszakkal szoktatták rá a legkeményebb szerekre.

Ágnes asszony pedig fizetett. Első ijedtségében egymillió forintos személyi hitelt vett fel, később elzálogosította háromszobás miskolci lakását is. Volt, amikor hatszáz dollárt adott fel Western Union-csekken, volt, amikor csak kétszázat. De ha megszólalt a telefonja, mindig fizetett. Egyik éjjel kisétált a panelház tetejére, és az épület széléről lenézett a mélybe. De azután arra gondolt, hogy egy anya soha nem hagyhatja el a gyermekeit. És neki kettő is van.

A gyors beszédű, pedagógusi végzettségű asszonyt szókimondó természettel áldotta meg a sors. Korábbi életében megfordult néhány munkahelyen, 1998-ban a szabad demokrata párt képviselőjelöltként indította a helyhatósági választáson, de nem jutott be a közgyűlésbe. Amikor munkanélküli lett, New Yorkba utazott egy magatehetetlen idős néni mellé ápolónőnek. Amikor az asszony halálával véget ért kinti munkája, hazajött, és elvált férjétől. 2003-tól a területi gondozószolgálatnál dolgozott, az egyik központ megbízott vezetőjének nevezték ki. Ahhoz, hogy beosztásában véglegesítsék, szakirányú diplomát kellett szereznie, ekkortól tanult szociálpolitikát az egyetemen.

Levente fia két éve nem lakott már vele, Ecuadorba utazott, hogy gyorsan sok pénzt keressen. Amikor hírt kapott róla, hogy fia börtönbe került, közgazdaságtan-vizsgára készült. Utóbb sem a kérdéseket, sem a válaszait nem tudta felidézni, de az indexébe négyest írtak.

Azt, hogy mi történt a fiával, még a rokonok előtt is titkolta. Közben vezető beosztása ellen - az előírt végzettség hiányára hivatkozva - kifogást emelt a közigazgatási hivatal. Felmentették, tanulmányi szerződését felmondták, fizetését radikálisan csökkentették. Adósságai már csaknem kétmillió forintnál jártak, havi telefonszámlája az ötvenezret közelítette, és folyton küldenie kellett a pénzt. A következő hónapokban hivatali munkája után kérdezőbiztosnak állt, hímzést vállalt, éjjelente tanulni próbált. Nem sokkal később a pszichiátrián kötött ki. Végső kétségbeesésében a nyilvánossághoz fordult, pokoljárásáról elsőként lapunknak beszélt (Miskolcról fizetett ecuadori rabkoszt, 2005. augusztus 1.). Kitárulkozása kettős hatást váltott ki: külföldi állampolgárságú második férje majdnem elhagyta őt, miskolci ismerősei körében megbélyegzett ember lett, a baptista szeretetszolgálat viszont repülőjegyet vett neki, és megszervezte látogatását az ecuadori börtönbe. Az ottani igazgatóval folytatott tárgyalásai során elérte, hogy fiát a börtönklinikának nevezett kórházi részlegbe helyezzék át, ahol nincs folyamatos veszélyben az élete.

Hazautazása után teljessé vált addigi életének csődje. Hosszú orvosi kezelésre szorult, ismerősei kerülték, Miskolcon kilátástalanná vált a jövője. A férje egyik este azt kérdezte: mi lenne, ha Angliában vállalnának munkát?

Poggyásza, amit új otthonába magával vitt, 18 kilót nyomott. Először takarítónőként dolgozott, később ápolónak jelentkezett a kórházba. Eleinte a kórház után takarítást is vállalt, később túlórára és állandó éjszakai műszakra jelentkezett, ami kevésbé tűnt megterhelőnek. Így éppen megkeres anynyit, ami kijárja a lakbért és a Miskolcon maradt lakás költségeit. Ez utóbbiban kisebbik, középiskolás gyermeke él, akivel naponta telefonon tartja a kapcsolatot. Maradék pénzét Ecuadorba küldi, ahol nagyfia időközben a gyógyszerek nélküli börtönkórházban tiszta lett, és ebből kifolyólag úgy ötven kilót hízott. Az öreg rabok jogán nemrég afféle felügyelői megbízást kapott, újra kijár az egészségügyi részlegről, és mindenféle kalandokba keveredik, újraébresztve édesanyjában az épp csak elnyomott rettegést.

Ágnes asszonynak az utóbbi két évben sajátos rálátása nyílt a földrészeken átívelő kábítószer-kereskedelem egyes állomásaira. Fia ügyeiből kifolyólag olykor napi kapcsolatban áll a Magyar Külügyminisztérium különböző tisztségviselőivel (már kint élő potenciális diplomatákat is ajánlott a tárca figyelmébe), máskor latin-amerikai hivatalnokokkal folytat hosszas beszélgetéseket, néha pedig az általa csak "titkosokként" emlegetett nyomozó hatóságokat hívja. Idén márciusban alighanem az elsők között értesült egy újabb magyar drogfutár elfogásáról, akivel együtt immár hétre emelkedett az Ecuadorban fogva tartott magyarok száma. A huszonhét éves F. Zsoltot március 12-én két kiló kokainnal a bőröndjében tartóztatták fel Quayaquilben, a börtönben pedig az első napon pisztolycsövet nyomtak a szájába, és félig agyonverték, hogy a hozzátartozóit fizetésre kényszerítsék. Csakhogy az új fogolynak nincsenek közeli hozzátartozói, egyedülálló férfi, aki az egyik gyermekvárosban nőtt fel. Ágnes asszony attól tartott, hogy a börtönmaffia megöli az új fiatalembert, akiért senki nem küld majd pénzt. Napokig telefonált, minden ismeretségét megmozgatta, míg a fiatalember bekerült a börtönklinikára.

Férje mindebből mit sem vehetett észre, hiszen őt már az asszony Leventéért folytatott harca is megviselte.

Ágnes asszony pedig próbálja megőrizni a titkokat.

Ágnes asszony, és Ecuadorban letartóztatott fiával közös fényképe