Csakhogy Umberto Eco ízig-vérig az a szerző, aki akkor is dolgozik, amikor látszólag nem ír, akkor is, amikor a fodrásznál bújja a pletykalapokat, vagy épp lelkiismeretesen válaszol az újságíróknak a könyvfesztivál sajtóbeszélgetésén. Neki valahogy lételeme az írás, miközben hallani sem akar az írástudókat jellemző finnyás borúlátásról. Még hogy különféle kimutatások szerint semmiféle társadalmi hatása nincs az irodalomnak? Puszta szórakozásból senki sem olvasna, érkezik a higgadt válasz. A könyvek mindig a sorsunkról és a végzetünkről szólnak, alapvető erkölcsi kérdéseket boncolgatnak. Szerinte az értelmiség nem képes megoldani a jelenkor égető problémáit, az irodalomban viszont mindig megbújik ez a lehetőség. Hiszen az irodalom a mitológia laikus változata, és a modern mítoszok - akárcsak a régiek - egyben világértelmezések is. Aki ezekről lemond, az olvasás valódi élményéről mond le.

- Utálom azokat az írókat, akik azt hangoztatják, hogy csak maguknak írnak - feleli arra a kérdésre, hogy akkor is írna-e, ha egy reggel arra ébredne, kihalt az emberiség. Hivalkodó és önző író mondhat ilyet, hiszen csak a bevásárlócetlit írjuk kizárólag magunknak. Az író azért ír, hogy valakivel kommunikáljon, de az önmagunkkal való dialógus meglehetősen sötét dolog - figyelmeztet. És ez a valaki akkor is jelen kell legyen, ha már elvileg senki sem maradt a földön. Legfeljebb pár ezer év múlva egy másik faj érkezik a galaxis mélyéről, amelyik majd boldogan fedezi fel a talált tárgyat.

Új regénye, a Loana királynő titokzatos tüze kapcsán megfogalmazódik a dilemma: melyik fájdalmasabb, a hosszú éveken át megszerzett tudás, vagy az önéletrajzi memória elvesztése, mint ahogy az a főhőssel is megesik.

- Őszintén szólva, tojok a tudományos emlékezetem elvesztésére - mosolyog a tudós. Hiszen Napóleon születésének évét bármikor ki lehet keresni egy enciklopédiából, ám életünk állomásait, szerelmeit, hangulatait semmi sem pótolhatja. Egyetlen könyv sem lehet ilyen ravaszul jól értesült. De hamar rövidre zárja a hite elvesztését firtató kérdést is: ha majd úgy adódik, hogy találkoznia kell Istennel, akkor beszélgetnek majd egy jóízűt, mert vélhetően az Úr is ugyanazokat a könyveket olvasta, mint ő.

S hogy miért nem szeret interjút adni? Főként egy-egy új könyve kapcsán? Egyszerű: egy írótól bizarr lenne elvárni, hogy rosszat mondjon a saját művéről, az így felfogott beszélgetés viszont nem több, mint jól-rosszul burkolt reklám. Így az olvasó recenzió vagy kritika helyett felesleges interjút kap.

Miközben persze Hegellel ért egyet, aki szerint a modern ember napi imádsága az újság.

- Soha ennyien nem olvastak, s az internet is arra kényszeríti az embert, hogy olvasson, különben nem tudja használni - mosolyog. Mert hát mi lehetne rosszabb egy lelketlen, kihűlt gépnél? Talán csak egy meg nem írt regény.

Eco szerint az irodalom a mitológia laikus változata