Ez a történet szokott eszembe jutni, amikor a kultúrafinanszírozásról szóló vehemens vitákat hallgatom. A nagy közös zsák legkisebb bugyráról van szó - a százmilliárdot alig haladja meg a kultúrára évente elkölthető közpénz összege -, de éppen ezért minden húszfilléresre száz jelentkező is akadna. S mivel a rendszer is meglehetősen bonyolult - van, ugye, az echte állami pénz, mellette az önkormányzati kvóta, és ott a kulturális járulékot pályázati úton elosztó alap -, mindig lesznek vesztesek, akik igazságtalanságot kiáltanak, látván, hogy mások jobban boldogulnak.

Mára sikerült eljutnunk oda, hogy mindenki pontosan tudja, hogyan lehetne megoldani a magyar kultúra finanszírozását: mástól kell elvenni. A muzeológus vágyakozva lesi a filmes évekre előre leosztott milliárdjait, a könyvtáros a színigazgatót irigyli, mert amannak a kongó házát is az állam állja; a vidéki művházvezető meg mindnyájukról azt gondolja, hogy könnyű nekik Pesten, de ahol ő dolgozik, oda el se látnak föntről. A fenntartók térfelén eközben új és új elképzelések születnek leépítésről, racionalizálásról, a szigorú normatívákról. A helyzet abszurditását talán Kóka János pártelnökjelölti programja festette le legérzékletesebben: az a terv jelesül, hogy a kulturális költségvetés forrása ezután ne az adóbevétel, hanem a szerencsejáték-jövedelem legyen. A lottóalap Angliában kétségkívül jól működik. No de van itt egy lényeges különbség: ott kiegészíti az állami költségvetést, nem helyettesíti!

Pluszforrás nélkül valódi változást nem lehet elérni. Márpedig nagyságrendekkel több pénzt saját erejéből az állam belátható időn belül nem fog tudni előteremteni - mondta tegnap Hiller István -, és ennek fő vesztese, ahogy eddig, ezután is a vidéki közművelődés lehet. Pont azok az intézmények tehát, amelyek a miniszter nemrég közreadott programja szerint is a nemzeti kultúra alappillérei. Aki járt az utóbbi években szokványos kisvárosi múzeumban, látta a bezárt mozikat, a locsolóbálra kinyitó művházat, és tudja, hogy hány széles sávú kapcsolatra volna még igény a helyi e-ponton, annak lehet fogalma arról, hogy mi múlik a kulturális költségvetésen. Hogy ott, ahol ma kényszerűen a kereskedelmi televíziózás az emberek egyetlen lehetősége a művelődésre, modern tartalommal telítődjenek a könyvtárak, feléledjenek a kismúzeumok, legyenek újra körök és egyletek.

Mint annyian mások, a kultúra irányítói is azt remélik, hogy minderre az uniós pénzek teremtenek majd forrást. Ugyanez a remény élteti a dél-magyarországi régiónak utolérhetetlen lehetőséget kínáló kulturális főváros-projekt irányítóit is. Mint minden pénz, amely nincs a zsebünkben, egyelőre ez is csak délibáb. Hogy azt ne mondjuk: lutri.