Mivel nálunk a kultúrának nincsen járandósága, hanem támogatásból, azaz juttatásból él, ezért ezt az adományt bármikor lehet a legkülönbözőbb módszerekkel csökkenteni, és ezáltal az intézmények működését nehezíteni vagy ellehetetleníteni. Ha pedig valamelyik szerencsétlen vezető mindenféle trükkökkel próbál túlélni, akkor jöhet a vizsgálat.

Szerencsésebb országokban a színigazgatói pályázatok részeként nemcsak közlik a fenntartó által biztosított támogatást, de azt garantálják is a megbízás időtartamára. Na ettől mi messze vagyunk. Még akkor is, ha ez kivételként, most először, az operaigazgatói pályázat esetében megtörtént.

Már a szocializmus idején is lebegtették az apanázst, és évente a terméseredmények szerint határozták meg a kultúra etetését. Ez napjainkra csak rosszabbodott.

Ma a színházak táján egyedüli bizonyosság a bizonytalanság, a derült égből ménkűcsapás pedig hétköznapi jelenség, lásd soproni Petőfi Színház.

Van úgy, hogy a támogatások csökkentésének egyszerű spórolás az oka. Van úgy, hogy érdektelenség, rosszabb esetben tahóság. bunkóság vagy mindezek elegye. De az is előfordul, hogy személyzeti vagy éppen politikai szándékok uralják a "testületi" döntéseket, mert ebben az országban bizony még ma is döntő szempont az, hogy "Ki a mi kutyánk kölke". És ez még csak a dolgok egyik oldala.

A győri színház esetéről ugyanis megjelent itt, a Hétvégében egy terjedelmes írás. Az egyébként pontos és lelkiismeretes, a színházat védeni akaró cikkben, sajnálattal olvastam az alábbi sorokat. "Nem vetődik fel, meddig vállalhatja az önmagát nemzetinek nevező győri színház a népszínházi arculatot. Senki sem kérdezi, megférhet-e egymás mellett a Bánk bán és a Mária főhadnagy, a Lear király és a Hotel Menthol, a Turandot modern előadása és a Rongyláb." Szerencsétlen mondat, ha nem is olyan veszélyes, mint amikor Kaposváron akarják változatos trükkökkel tönkretenni a színház több évtizede sikeres arculatát

Mert így folytatódik az írás. "Tagadhatatlan hogy a népszínházi előadásokon nevelkedett hűséges győri nézők napról napra megtöltik a színházat, és általában állva tapsolnak a művészeknek. Ők meg visszakacsintanak rájuk: Jól vagyunk mi együtt így veletek".

És miért baj az, ha jól vannak? Shakespeare-től Mozartig, Verditől Brechtig elég sokan tettek hitet az "állva tapsoló" közönség mellett. A művészeti közéletben pedig az esztétikai akarnokság ugyanolyan kártékony, mint a gazdaságosságba vagy világnézetbe csomagolt politikai erőszakoskodás. A Bánk bán - ha jól játszszák - remekül megfér a Mária főhadnaggyal, mint ahogy a Tavaszi fesztiválon a hamburgi zenekar műsorában nem zavarta egymást Ligeti és Mendelssohn.

Mert nagyon sokféle ízlés van. A színházban is ugyanúgy, mint mindenben, aminek valami köze van az élethez.

Én például nagyon szeretem a ropogós disznófület, továbbá imádom a birkapörköltet bográcsban és a velős marhacsontot is, viszont tisztító kúrákat is tartok és időnként vegetáriánus vagyok, ami szintén nagyon jól esik. És a meleg nyárban a strandon kéjjel gondolok a havas hegyi sétákra, ahol az a fő öröm a mínusz tíz fokban, hogy az ember utána bebújhat a forró szaunába. Ez persze az én ízlésem, ha úgy tetszik rossz ízlésem, de hát mélyen hiszek benne, hogy az élet és a színház a maga sok ízével és színével teljes, hogy "varietas delectat" és az egyhangúság utálatos. És nem hagyom magam sem arra kényszeríteni, hogy halálra zabáljam magam disznóságokkal, mert az úgy populáris, és nem vagyok hajlandó az életemet táplálkozási guruk diktátuma szerint megsavanyítani sem a konyhában, sem a színházban.

De a változatosság védelménél fontosabb kérdés az, hogy mi lesz itt a belgákkal?

Mert Kaposvár ügye egyelőre jól alakult. De azért is alakulhatott jól, mert Kaposvár mögött tábor van. Ez rendben is van, hiszen a színházak körül az események alakulását más oldalon, más táborok is manipulálják. De hát a belgák...

Az anekdota szerint a nemzetiségi indulatoktól fűtött Belgiumban a tanító néni azt mondja: - A vallonok álljanak jobbra, a flamandok balra. Mire egy gyerek ijedten kérdi: - És mi, belgák hova álljunk?

Az itt a kérdés, hogy mi legyen azokkal a kiváló színházművészekkel, akik nem vesznek részt semmilyen politikai és esztétikai szent szövetségekben. Akik úgy gondolják, hogy nem táborokban van a helyük, csupán a színpadon. Akik vállalják a sokféleséget, és akiket a politikusoknál és esztétáknál jobban érdekel a közönség. Akik hisznek abban, hogy a színháznak, mint mindennek lényege az IS! Ez is. Az is. Ilyen is. Olyan is.

Ők vannak most különösen fenyegetett helyzetben, ebben a politikai-szakmai dzsungelháborúban. És teljesen mindegy hogy spórolási, politikai vagy álesztétikai okokból teszik nehézzé az életüket. Tehetetlenek, kiszolgáltatottak, és bár többségük csak a következő feladatra figyel, teszi a dolgát, bízik tehetségében és sikereiben, de azért ők is szoronganak! Ők is félnek a politikai és esztétikai erőszakhullámoktól, és aki nagyon szorong, az válogatás nélkül keres támaszt szerencsétlenségében.

Manapság ezen a területen nem kevesek jelszava: "Emeljétek fel szívünket. Azé, aki felemeli!"

P. S.

És még egyszer a különböző műfajokról - Kodály-év lévén.

Fiatalkoromban tanúja voltam, amikor Kodály jelenlétében dicsértek egy avantgárd zeneszerzőt, akinek ma már a nevét se tudjuk.

Külön kiemelték, hogy milyen ízléses és elegáns a zenéje. Azután valahogy az akkor is igen népszerű Zerkovitz Bélára terelődött a szó, és egy valaki megjegyezte: Hát ő nem olyan elegáns. Ekkor megszólalt Kodály. - Nincs igaza. Tudja ez úgy van, hogy a zenének van egy nagy hajója. Ezen a Bach a kapitány, a Mozart a kormányos, a Beethoven az első tiszt satöbbi, satöbbi. Lent legalul a hajófenékben ott teljesít szolgálatot a Zerkovitz. Lent van, valóban nem elegáns, DE RAJTA VAN A HAJÓN!!!. Azok a korszerű urak pedig valóban elegánsak, és gyönyörű Mercedesekben haladnak - de a parton! És nincsenek rajta a Zene hajóján.