Annyi biztos, hogy az éghajlat a második legfontosabb geostratégiai tényező (az első még mindig az adott ország földrajzi elhelyezkedése és kiterjedése). Ha tehát az éghajlat viszonylag rövid időn belül jelentősen változik, akkor gyakorlatilag megváltozik szinte minden. Most nagyjából biztosnak tűnik, hogy az előttünk álló évszázadban az átlaghőmérséklet érezhetően melegebb lesz globálisan, és emiatt átrendeződnek a nagyrégiók és a kisebb térségek erőviszonyai is. Ez népmozgásokat, politikai, gazdasági és életmódbeli változásokat fog okozni, és ezeket a változásokat tovább erősíti az egyre gyorsuló műszaki-tudományos fejlődés, valamint erősítik a széles értelemben vett globalizáció hatásai. A hatásoknak csak egy része kiszámítható, nagyobb részük legfeljebb sejthető vagy feltehető. A becslések és jóslások nyilván nem alaptalanok (zömmel), csak éppen értelemszerűen nem láthatják előre azt, hogy "menet közben" miként alkalmazkodunk is a változásokhoz.

Az alkalmazkodás egyik kiindulópontja azonban adva van. Az éghajlatváltozáshoz (most) leginkább kapcsolódó világpolitikai és globális üzleti erőközpontok az energiaforrások birtoklásával és értékesítésével foglalkozó óriásvállalatok. Ők a legerősebb szereplői is annak a sokoldalú érdekérvényesítési játszmának, amely a globális felmelegedés körül (is) zajlik. Ez tehát nem "zöld" téma, legalábbis elsősorban nem környezetvédelmi ügy - amivel persze nem lebecsülni akarom ezeket a vonatkozásait.

Ahogy az ég "hajlik", azonképpen hajlik a földnek méhe is. A klíma együtt változik az energiahordozó ásványkincsekkel.

Azok a nagy és közepes hatalmak, amelyek ilyen vagy olyan érveléssel elutasítják például a szén-dioxid-kibocsátás korlátozásait, kivétel nélkül az energetikához kapcsolódó hatalmi, üzleti és fejlesztési okokból "makacskodnak". Az energiaforrások közül még legalább ötven évig a földgáz és a kőolaj marad a legfontosabb, és a szénkorszaknak sincs még vége. Az energiaigény döbbenetesen nő a fejlett és a fejlődő térségekben egyaránt, egyszerűen azért, mert a tömegtermelésen alapuló fogyasztói társadalom szükségletei állandóan és gyorsan növekednek. (Még akkor is, ha a fogyasztó eszközök egyre hatékonyabban hasznosítják a beléjük táplált energiát.) Sőt: folyamatos és viszonylag olcsó energiaellátás nélkül a világ legtöbb részén a társadalmak röpke néhány nap alatt szabályosan összeomolnának, elképzelhetetlen katasztrófákat átélve. A globális energiaigény csökkentése tehát fizikai képtelenség - és távolról sem "csak" fizikailag lehetetlen.

Hanem az is nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, India méretű országok számára az energetika abszolút biztonság- és hatalompolitikai létkérdés. Az energiaforrások (lelőhelyek) és a kitermelési jogok birtoklása, a szükséges tőke és technológia tulajdonlása, valamint a piacra juttatás fizikai és kereskedelmi útvonalainak ellenőrzése a nagyhatalmi státus megtartásához és/vagy megszerzéséhez elengedhetetlen. És mivel mindezek véges mennyiségben léteznek, a megosztásuk egyben az erőviszonyok megosztása is.

Ugyanez vonatkozik a nem állami, hanem vállalati erőviszonyokra is - persze az állami és a nem állami "játékosok" minden esetben "összejátszanak". Ehhez járulnak az adott országon belüli politikai és hatalmi viszonyok hatásai, hiszen az energetikai nagy cégek nem "csak" az adott állam(ok) külpolitikáját befolyásolják, hanem masszív érdekcsoportként a kormányzati és pártkapcsolatokat is.

Már ez is bőven elegendő ahhoz, hogy a mégoly indokolt környezetvédelmi szempontok háttérbe szoruljanak - pedig még nincs is vége a fontosabb tényezőknek.

Az éghajlatváltozás most feltételezett hatása a szakértők többsége szerint "igazságtalan" lesz: még jobb lesz a gazdagoknak, és még rosszabb a szegényeknek. Például szerencsétlen Banglades még több árvíz elé néz, míg Svédország jólétérzetét kellemesebb időjárás fokozhatja. A védhetetlen következményeken túl az esélyegyenlőtlenséget fokozza, hogy a szegényebb ország sokkal kevésbé lesz képes az alkalmazkodásra.

Akik képesek volnának rá, azok sem mehetnek biztosra. Ha egyáltalán a politikai és üzleti elitek akarják majd az alkalmazkodást. Hiszen az olaj- és földgázbevételek urai, például a Közel-Keleten, eddig sem éppen a népjólétre és össznépi fejlesztésre költötték busás bevételeiket.

Abban pedig nyilván nem érdekeltek már régen, hogy csökkenjen az olaj-, gáz- és szénigény (kinek mije van). Szaúd-Arábia például értelemszerűen megvétóz mindent, ami korlátozná exportpiacát. De Moszkván sem kell csodálkozni azért, mert a múlt heti, "brüsszeli papírt" (a felmelegedés veszélyeit taglaló összegzést) minden módon akadályozta. Oroszország energiaeladóként, sőt energetikai világhatalomként sem érdekelt semmilyen önkorlátozásban. És mivel technológiai hátrányban van, abban sem, hogy a különféle "zöld" eljárásokat és szabályokat átvegye.

Vajon azt jelenti ez, hogy a rövid távú érdek fölülírja a hosszabb távú, és egyetemes érdekeket?

A rövid válasz: igen, természetesen.

A hosszabb válasz még rosszabb.

A hangosan klímavédő országok, az EU-ban például, valójában szintén a saját hatalmi és üzleti érdekeiket védik (elsősorban). A kiotói egyezmény voltaképpen egy levegőkereskedelmi kódex, a szennyezési engedélyek adásvételére. Ettől eltekintve is, az EU-tagállamok nagyobbik része vásárló az energiapiacon, és elméletileg is érdekeltebb az eladók "megszabályozásában". Az EU-ban megvan a környezetbarát technológia és kapacitás, amelyet szívesen exportálna Kínába és Indiába, Oroszországba vagy bármilyen nagyon "barna" országba.

És hát ott van a szén-dioxid elleni harc nagy esélyese, az atomipar is. Jelenleg egy tisztább és biztosabb energiaforrás van a gáznál és olajnál: az atom. Neki is megvan a maga baja, sőt, na de légszenynyezéssel nem vádolható (ha mégis előfordul, az már nem csak környezeti katasztrófa).

Végül: nem megkérdőjelezve a klímavédők jó érveit és még jobb szándékát, a különféle civil mozgalmak sem csak a szembenálló hatalmi és anyagi érdekek túlereje miatt állnak vesztésre. Hanem azért is, mert gyakran nem összevethető lehetőségeket állítanak alternatívaként. A modern társadalmak utazási és fuvarozási igényei nyilván nem csökkenthetők, és nem volna igazán erkölcsös sem elvárni a fejlődni igyekvő térségektől, hogy eleve mondjanak le a tömeges motorizációról például. Való igaz, a kínai autózás berobbanása ijesztően hangzik a kipufogógáz szempontjából is, de: maradjanak ők csak biciklin? Mi pedig üljünk vissza a kerékpárra?

Nem a felelőtlen és pazarló termelés, illetve fogyasztás mentségéül, de mégis: amíg a gáz, az olaj és a szén nem válik pótolhatóvá, addig nem tudjuk őket pótolni. És éppen a felmelegedés miatt fordulhat elő, hogy el se fogy az olaj. A felolvadó Északi-sark alatt nagy mezők lehetnek például. Közben: vajon a szép bioenergia jegyében nem fogunk-e túl sok fát kivágni?

A sokat szidott nagymultik különben egyre zöldebbek a maguk módján: energiatakarékosak, környezetbarát anyagokat és eljárásokat használnak "önérdekből". A még többet szidott Amerika messze több környezetbarát technológiát fejleszt és terjeszt, mint a "harcos" Európa. (Noha valóban Amerika a legnagyobb szennyező még mindig.)

Legvégül, a tonnányi jóslat közül a leggyakoribb: a klíma-energia ügykörben ki "nevet a végén"? Kik járnak jól az egymással összefonódó éghajlati és energiapiaci változásokkal? Hát tessék: USA, Kína, Oroszország, India, Szaúd-Arábia. Igen, azok az országok, amelyek felhígították a brüsszeli papírt.

Mielőtt elszomorodnánk, az említett jóslatok nagy része szerint Magyarország zöld szempontból eléggé jól áll, a melegedés távlatai pedig anyagilag is inkább biztatóak, mint ijesztőek.

De mondom: ez nem szakcikk volt.

Kínai acélgyári munkás hûti magát