Az utóbbi elment most pár hete.

Blum Józsa volt, férje után. Skolniknak született.

Jól ismertem mamáját, Hilda nénit, aki Délvidékről volt való, mindig szidta is a vadrácokat, akik korbáccsal verték át az új határon, de akiktől vérmérséklet dolgában nemigen különbözött. Ádáz természete volt, de fantasztikus töltött káposztákat, halászleveket, kocsonyákat csinált.

Józsa katolikus iskolákba járt, minek következtében minden tételes vallástól mélységesen elidegenedett.

Vegyész lett, abból nem lehet baj, annak nincs köze semmihez, gondolta, és végül is igaza lett.

Első férje egy pompás válogatott vízilabdás volt, aki, miután elváltak, megölte magát.

Főférjével, páratlan párjával, az akkor Debrecenben zene-igazgatóskodó Blum Tamással 1954-ben ismerkedtek össze.

Mellesleg a "bohém muzsikus" - soha nem volt bohém - Tamás mindig is vonzódott a természettudományokhoz és azok embereihez; mérnökökhöz, biológusokhoz, matematikusokhoz, de Józsa talán nem csak ezért keltette fel érdeklődését.

Tamás apámnak rokona is, kollégája is volt, természetesen adódott, hogy egy-fiukhoz kezdetektől engem szerződtettek póttestvérnek.

Így ötven éven át csodálhattam Józsa varázslatos szépségét.

De nemcsak szép volt, vidám, sportos, jó alakú, remekül úszott, mondhatni, bolondja volt a víznek, de szakmáját is kedvvel művelte, önálló asszony volt, aki mindazonáltal feltétel nélkül csodálta, szerette urát. Tamás természetesen tanította meg neki, ültette belé az irodalmat, a zenét, az operát, az elfogulatlanságot, a toleranciát, a humort, meg ami még jött.

Vidám, életszerető pár voltak, összenőttek, összeszervültek, Tamás és Józsává váltak, de soha nem turbékoltak, duruzsoltak, soha nem mondogatták azt a szót, amit oly gyakorta mondanak egymásnak ellágyult emberek.

Blum az Operában, Józsa gyógyszeripari kutatóintézetben dolgozott. Az egyikből az fakadt, hogy gyakorta voltunk operában, a másikból pedig, hogy majd minden héten ettünk rántott békacombot. Józsa intézetében ugyanis békákon próbálták ki a gyógyszereket, és úgy látszik, nem mindegyik gyógyszer sikeredett elsőre, mert számolatlanul fogyott a béka. (Viccelek, ami nem idegen a családtól.) Mindenesetre a fogyóbékák pucolt combjait szétosztották a dolgozók között.

A disszidálást - úgy mondják - inkább Józsa akarta, mint Tamás, de ez már mindegy, mindketten megtalálták jó helyüket Zürichben. Józsa a helyi kórház laboratóriumának vezetőjeként ment nyugdíjba.

Amire kimenetelükkor, a hetvenes évek elején nem számítottak: az utolsó tíz, illetve Józsa esetében huszon-egynéhány évben sokat jártak haza, Tamás dolgozott is, és még tervei lettek volna.

Kapcsolatuk természetesen maradt kizárólagos akkor is, mikor Tamás egy időre odébb hurcolkodott, előrement, sőt akkor is, mikor a - mondjuk így - fizikai értelemben magára maradt Józsa egy derék öreg svájci cimborára lelt, aki hegyes ember volt, igazán csak ott érezte magát, fenn a hegykben, ott is élt valami csudalakban, és aki, mikor annak jött el az ideje, elköszönt, és visszabakancsozott végső honába, a legeslegmagasabb hegyekbe.

Tamás halála után pár évvel Józsához is bekopogtatott a kór. Józsa nem adta, adhatta meg magát; ott volt az unoka, aki tíz évig még éltette őt. Józsának köszönhető, hogy - az otthon csak svájci németet halló - Vera tökéletesen ért s beszél magyarul, hogy zongorál, zenél, hogy amikor valaki egyszer egy kromatikus skálát pötyögött lefele, akkor az ötéves gyerek azt mondta: ez a Carmen, kihallván a hangok mögül a Habanérát, nagyon helyesen.

De Józsa nem csak unokázott, kidolgozta saját életét, rengeteget utazott, nyaralt, úszott, és mindenekelőtt: társaságot gyúrt ki magának, részben újat, részben Tamáshoz is kötődőt, sokunknak ő lett Blum Tamás földi helytartója, utazó nagykövete, ideiglenes szóvivője.

Zürichben és Pesten is megvolt az ő jó baráti köre, de a legfontosabb, az origó persze mindig a lassan felnőtt nővé cseperedő, szép, titokzatos, soha nem ismert nagyapjára hökkentőn hasonlatos Vera maradt.

Közben Józsát műtötték, kezelték, kezelték, műtötték, harcolt feszt az alattomos kórral, amely hol itt, hol ott támadott. Utoljára a bal karjára rontott védhetetlenül. Mondani nem kell, hogy mikor az orvosok előre jelezték neki, hogy mi a következő - mint kiderült, utolsó - megpróbáltatás, ő rögtön a Gianni Schicchit kezdte dúdolni: "Ég veled Firenze, óh, boldogító esték, fél kézzel búcsúzom, mert a másikat lenyesték..."

Tamás megmutatta nekem, hogyan kell ezt csinálni - mondta.

Egyetlen szó panasszal nem élt, minden erejével azon volt, hogy megoldja a váratlanul elé tornyosuló feladványokat. Igen büszke volt például arra, hogy megtanult fél kézzel narancsot hámozni.

Elment még Verával nyaralni, strandolt, úszott, és eljött még egyszer Pestre is, rendezni Tamás emlékkönyvének anyagát.

No meg elköszönni.

Még mesélt egyebek között egy kicsit a fantomfájdalmakról, fantomérzetekről. Elmondta például, hogy Zürichben, ha Vera nála aludt, ő mindig melléfeküdt, megsimogatta a gyerek hátát, elmondott neki egy Zelk-verset - a szerzőt persze jól ismerte a régi Pestről -, majd átölelte a bal karjával Verát, aki ekkorra már rendszerint elaludt. Utoljára, az utolsó közös este a tapintatos Vera mondta, hogy ő nagyon álmos, nem kell a vers, mert már alszik is, befordult a falnak, és hangosan kezdett szuszogni.

Józsa melléfeküdt azért, elmondta a verset: "Este jó, este jó, este mégis jó..."

És átölelte a gyereket. A bal karjával, ahogy szokta.

Ő két hétre rá aludt el.