Ugyanis az én koromban (elmúltam hetven) bármikor felléphet olyan kóros állapot, amelyik azonnali orvosi beavatkozást igényel, amit - lévén Heves megyei illetékességű -, a Lázár János és a vele egy gyékényen áruló kórházvezetés sürgősségi betegellátás értelmezése szerint ott helyben nem kaphatnék meg.

Mert ki tudhatja, hogy Lázárnak elég-e az április 6-án Hódmezővásárhely és Szentes között a mentőben elhalálozott mindszenti polgártársunk tragédiája, annak elhitetésére/bizonyítására, hogy ami történt, „a kormány egészségügyi reformjának következménye”. Hátha nem elég neki egy eset, hogy a korábbi jóslatait bizonyítva lássa.

Mert mit is mondott, Lázár János februárban a kórház védelmére szervezett nagy népi banzájon? Hogy „vérvétel Szentesen, CT-vizsgálat öt hónap múlva Szegeden, mandulaműtét Kecskeméten, a szívinfarktusos beteg halála a 47-esen Szeged és Vásárhely között a mentőben”.

Ugyanitt az Erzsébet Kórház orvos igazgatója az egészségügyi reformot nemes egyszerűséggel „népirtásnak”, „genocídiumnak” nevezte.

Tisztességtelen attitűd politikai profitot hajhászni egy ember halálából. Tisztességtelen és mindannyiunk életét veszélyezteti, ha sikerül elhinteni bennünk a rettegés magvait, ha sikerül elhitetni velünk, hogy a vásárhelyi kórház ügyeletes orvosa helyesen cselekedett, amikor a „főnök kiadta” utasításnak - mely szerint „hozzá se nyúlhat a beteghez” - eleget tett. A segítségre szoruló, olykor nem látványosan életveszélyben lévő beteg fogadásával, ellátásával kapcsolatos szakmai alapelvek évtizedek óta változatlanok.(A Parádról Egerbe tartó mentő, a ’70-es években a sürgősségi betegellátásban kiváló mentőtiszttel a fedélzetén, nem egyszer állt meg recski rendelőm vagy lakásom előtt, mert úgy találta, a beteg orvosi észlelést/beavatkozást igényel, mielőtt kórházba kerül.)

Ami szentesi polgártársunkkal történt, az meg nem ismétlődhet, az ismert okok miatt. Akiknek ez a feladatuk, biztosítaniuk kell minket, polgárokat, hogy „bátran” kerülhetünk életveszélyes állapotba bármely város főterén, piacán. Ha ott kórház, rendelőintézet működik, a mentőszolgálat emberei nem elsősorban a személyink, és tajkártyánk után kotorásznak a zsebünkben, eldöntendő, hogy hová is tartozunk.
Isten óvjon minket egy olyan világ állandósulásától, ahol az orvos saját bevallása szerint „egy félóráig” csak nézi a beteget, és elbocsátja, hogy tíz perc múlva halott legyen. Elegendő elviselni emberi esendőségünk, hogy bárhol, bármi történhet velünk. A bizalmat, amit ilyenkor egy orvos jelenléte kelt bennünk, a reményt, hogy segítséget kapunk tőle, azt megannyi lázárjános és politikai cinkostársai sem vehetik el tőlünk.

dr. Király Gábor

Detk