„Érek annyit, amennyibe kerülök” - vetette oda Richard Wagner, aki fényűző életvitelét adósságok halmazából pénzelte. Súlyosan tévedett. A sokszorosát érte annak, amennyibe került - mindenekelőtt az excentrikus II. Lajos bajor uralkodónak, pontosabban a bajor államnak.

Jövedelmek tömege, egzisztenciák sora épült a wagneri életműre. Nemkülönben Mozartéra. Emeljünk ki néhány hasonló példát a műszaki haladás történetéből: Archimédesz csigáját, James Watt gőzgépét, Neumann Jánost számítógépét a korábbi időkből, az Intel csipjeit és a Microsoft szoftvereit a mostani időkből. Míg az előbbiek nem arathatták le világraszóló zsenijük termését, az utóbbiak nem ódzkodnak tőkésíteni azt.

Ezzel együtt is: összevethető-e Bill Gates horribilis magánvagyona a teljesítménynek azzal a hozamával, ami az egész mai világtársadalmat és globális gazdaságot néhány röpke év alatt a tudás, az érintkezés és a technológiai fejlődés korábban elképzelhetetlen útjára indította? Iparágak, szakmák sora születik, új munkahelyek százmilliói kapcsolják új sebességfokozatba a nemzeti és a világgazdaságot.

Az egyiptomi, a görög vagy a maja-azték kultúra szakadatlanul termel jövedelmet az utódoknak a turizmusban, akárcsak a Halászbástya vagy a Lánchíd. A színház, a kritika, az oktatás, a kutatás és még hány szakma jövedelemforrása Szophoklésztől, Dosztojevszkij és E. P.?

Németh Lászlót idézi az Élet és Irodalomban Kovács Zoltán: „Az orvosnak annyit kell keresnie, hogy ne pénzért kelljen gyógyítania” Talán a pékek is kereshetnének annyit (kitől is?), hogy szeretetből osztogassák a kenyeret? Egy csitri korú sztárocska nyilatkozta: „A pénz nem érdekel, csak annyi legyen, amennyire szükségem van....” Hát ez az! Valahányan, akik nem élhetünk a wagneri „értékelmélettel”, feltesszük a kérdést: „Mondd, mennyit ér az ember?”

Hogyan kaphat egyéves bónuscsomagban egy nagyvállalati vezető kétszázszor annyit, mint a bérszámfejtője? Hogy egyesek egyetlen év alatt jussanak négy-hat (160-240 évnyi) munkásélet jövedelméhez? Bill Gates magánvagyonából csaknem ötmillió magyar ember élhetne meg egy évig, vajon élne-e Bill Gates magyar átlagjövedelemből ötmillió évig? Mitől lesznek egyesek gazdagok - még csak nem is lineárisan vagy exponenciálisan, hanem - mint a nem euklideszi háromszög szögeinek összege akárhány és nem tuti 180 fok - akárhogyan? Azaz sztochasztikusan. A káosznak tűnő mezőben mégis kirajzolódnak bizonyos szabályszerűségek.

Nevezzük az elsőt a „nagy számok csapdájának”. Ez különösen a globalizálódó világban állít fejre minden korábbi értékelméletet. Minél nagyobb ugyanis egy jövedelemhalmaz, ennek egyre pindurkább hányada is tetemes részesedést kínál fajlagosan. Kezdjük például az ügyvédek, a közjegyzők, a sikerdíjasok 1-2 százalékos jutalékával - nagy összegek után. Ami költségként „statisztikai hibának” minősül az ügyfél számára, az - kiváltképpen a számítógépes technika megjelenésével - a ráfordításokhoz képest rendkívül jelentős bevételt a szolgáltatónak. Sok ilyen, nagyipari cégek által igénybevett szellemi és pénzügyi szolgáltatás van. Az egyszer kifejlesztett szoftveren dolgozó értékpapírcégnek mindegy, hogy 10 ezer forintos, vagy 10 milliárd forintos államkötvény vagy részvény vásárlására nyomja meg az Enter-gombot - s ez utóbbi 0,0…1 százalékos díjtétele is búsás fedezetet nyújt a költségeire. Ez a pénzügyi szektorban termelődő jövedelmek eredetének az egyik kulcsa.

A „nagy számok csapdájának” tétele így ad egyszerű magyarázatot arra, miért válnak egyes szakmák túlzott „termelékenységük” folytán aranybányává. Ám ez még csak a piramis alja. A tetején azok a globális menedzserek állanak, akik világhálózatú termelő vagy szolgáltató cégek sok(tíz)milliárdos éves profitjából akárcsak egy százalékkal is részesülnek. Ezért olvashatunk több száz millió dolláros elképesztő prémiumokról a világ vezető cégóriásainál. A „nagy számok csapdája” szerint a hálás részvényesek sem tagadhatják meg tőlük e „csekély” mértékű jutalmat.

Második hipotézisünk szintén a gazdaság és a kultura globalizálódásával függ össze. Ez a „péterfillérek” tétele - a templomi perselyezés mintájára. Kezdetben voltak a fogpaszta- és a cipőpaszta királyok, akik a fogyasztók hatalmas körének adtak el olcsó termékeket. Aztán az utat Elvis Presley és a Beatles tágította mind szélesebbé - mígnem a 325 millió példányban elkapkodott Harry Potter sorozat pár év alatt a fontmilliárdosok körébe röpítette szerény szerzőjét, J.K. Rowlingot. A „péterfillérek” emelik hihetetlen szintre a világmozi sztárjainak a gázsiját, de a televíziók reklámbevételeinek köszönhetően a golf- és tenisz- vagy futballkirályokét, -hercegekét is.

A „péterfillér” jelenség, akár a „nagy számok csapdája” természetesen nemzeti keretekben is működött már - ezen alapszik minden szerencsejáték - de az utóbbi évtizedben a világkultúra és világgazdaság integrációjával soha nem képzelt nagyságrendet ért el. Biztosra vehetjük, hogy minden, globális tömegfogyasztásra alkalmas termék, szolgáltatás hasonló vagyonosodással „sújtja” annak feltalálóját. (Említsük meg tisztelettel Rubik Ernőt, aki kellő jogvédelem híján csak töredékét élvezhette a kocka világsikerének ).

A gazdagság-piramis csúcsairól leereszkedve egy másik keresztmetszetben vizsgálhatjuk a vagyonosodás kérdését. Kelet-európai posztfeudális és posztszocialista világképünkkel nehezen emésztjük még a vállalkozó fogalmát. Pedig aki A-t mond, mondjon B-t is. Amikor a piacgazdaság mellett döntött az ország, tudomásul kellett volna vennie, hogy valakiknek működtetnie kell a termelővagyont, amit negyven éven át bürokratikus úton kezeltek.

A pénzvagyonnal már a jézusi példabeszédek szerint is három dolgot lehet kezdeni: elásni, elkölteni vagy - az útmutatás szerint - „megfialtatni a kereskedelemben”. Aki ezt teszi, persze nem követi ugyanennek a intelem-csomagnak azt az útmutatását, hogy ne törődj a holnappal - miként a mezők liliomjai, az ég madarai sem törődnek.

Éppen ellenkezőleg, a kereskedő, a vállalkozó a jövőbe fektet. A vállalkozó valójában nem különbözik a feltalálóktól - újítóktól. Míg emezek a fizikai világot, a természeti folyamatokat rendezik át új szerkezetbe, a vállalkozók a termelőfolyamatokat, az élőmunkát, a piacot, a fogyasztói keresletet stb. rendezik egyre hatékonyabb szerkezetbe. A tudós, a művész, a sportoló kiemelkedő teljesítményét csont nélkül elismeri a társadalom, de sandán tekint a gazdasági vállalkozókra. Pedig az „alapító atyák” többsége saját műszaki eredményeit ültette át az ipari folyamatokba ( Edison, Ford, Peugeot, Citroen, Nobel, Bojár stb. ). Igaz, Szentgyörgyi Albert nem gründolt C-vitamingyárat...

A rendszerváltás előestéjén készült Sára Sándor dokumentumfilmje Bábolnáról. Meggörnyedt, gubbasztó öregemberek vallották: hiába volt a földosztás a háború után, ők világéletükben urasági cselédek, zsellérek, napszámosok voltak. Nekik mindig megmondták, mit csináljanak - nem tudtak volna mit kezdeni a saját gazdasággal. Eltelt tíz-egynéhány év, és a társadalom új szerkezetbe rendeződött, elváltak egymástól az akik megmondják és az akiknek megmondják rétegei. A vállalkozások szabadsága korlátlan - a sikeré nem. A befektetés, a beruházás egy jövőre tett fogadás - a siker valószínűsége sohasem 100 százalék (kivéve persze a jól lezsírozott állami korrupciós üzleteket). A sikerek mellett megszámolhatatlan bukás, csőd, veszteség is kísérte a gazdasági átalakulást. A szakszerűtlenül indított mikro- és kisvállalkozások legalább harmada kezdi újra meg újra a startvonalnál világszerte.

A profitéhség - minden tankönyvbeli „átlagprofit-elmélettel” szemben - határtalan, illetve csak a verseny határolja. A piaci viszonyok nem euklideszi terek, a vállalkozói piramis jövedelmei nem euklideszi jövedelmek. Akár a rubensi asszonyok tomporára rajzolható háromszögek összege. A társadalmi veszteségek elkerülésére, a gazdasági folyamatok optimalizálására, az euklideszi piac kialakítására tett minden kísérlet (ld. tervgazdálkodás) megbukott - talán a jegyrendszer kivételével...

A szerző közgazdász