Az orosz Jana Sevcsenko néhány éve pénzzé tette minden vagyonát, a pénzt cirkuszműsorokba fektette, mert megszállottan hitt abban, hogy a jó cirkusz egyben jó üzlet is. A minta alighanem a porond világát alaposan megújító kanadai Cirque du Soleil szépen komponált, a társművészeteket magába olvasztó, látványgazdag műsorfolyama volt. Sevcsenko jól számított: ma már több, sikeres újcirkuszi társulattal járja a világot. Budapesten tavaly jégcirkuszát láthattuk, négy éve pedig azt a vízi cirkuszát, amelyre akkor több mint 120 ezren voltak kíváncsiak, és amelynek némileg megújított változatát a nagy sikerre tekintettel most ismét műsorára tűzte az anyagi gondokkal küzdő Fővárosi Nagycirkusz. Jó lenne azt írni, hogy ezzel a vizes műsorral az intézmény kint lesz a vízből, de ez túlzott optimizmus volna.

Azt is jó lenne leírni, hogy a Káprázat és csoda című összeállítás a rendező-tulajdonos szándéka szerint az említett, világhírű kanadai látványcirkusz édestestvére, de ez is túlzás volna. A műsor - bár a cirkusz új formanyelvén szólal meg - a számokat, azok belső szerkezetét, megjelenítését tekintve többnyire mégiscsak hagyománytisztelő, olykor túlságosan is. A végeredmény aztán olykor egy-egy meglepő, vizuálisan is érdekes produkció, máskor csupán a becsületes profizmus vagy az üzemszerű cukiság.

A porond ezúttal medencévé alakul, melynek befedett negyed cikkelye színpadként üzemel. A számok többségét azon mutatják be, a víz és a medence a műsor nagyobb részében nem jut főszerephez. Leggyakrabban szinkronúszók veszik birtokba, akiknek leér a lábuk, így aztán hiába szépek az általuk mintázott alakzatok, oda a szinkronúszás lényege: a víz felett graciőz, ám a víz alatt küzdelmes kalimpálás. Később bohócok pottyannak a medencébe, naná, hogy belepottyannak... Óriáskígyó siklik benne, aranypofa fókák is megjelennek, hát persze, hogy strandlabdával ügyeskednek, végül egy fiatalember krokodillal pancsol egyet, s bár az áll száját szorosra celluxozta, mégis: csipetnyi bizsergés. Beúszik aztán egy hatalmas fehér tavirózsa is, amelyben egy hölgy tükörcserepektől csillogó diszkógömbön hófehér galambot idomít, de ezzel a látomásszerű jelenettel talán fel is soroltuk a vízigényes műsorrészeket.

A színpadon az óriási szappanbuborékokkal zsonglőrködő kettős mutatványától eltekintve nagyjából a múlt köszön vissza. Van köztük több igazán szép produkció is, például a Rippel fivéreket idéző páros feszes, rezzenéstelen emelőszáma. Vagy a hajlékony akrobaták igazán szép pillanatai, és bár a hatalmas eltüntetőládákkal fellépő illuzionista vagy a tűznyelő szerepeltetése nem túl ravasz innováció, azért az ember szívesen nézi őket mindig, miként az ezúttal vízsugarakkal bajmolódó, később a fókaidomárt kiviccelő bohócokat is.

Igényes kosztümök, csinos és ügyes táncosok, összhatásában többnyire kavargó és érdekes, néha revüt, kortárs színházat idéző látvány; egy műsor, mely megformálását tekint- ve mifelénk végeredményben mégiscsak szokatlan. Így aztán az ember lassan megbocsátja a rémes szintetizátorhangokból gyúrt technozenét, a pszichedélikus neonszíneket, és még az újcirkuszhoz épp csak hozzáigazított, amúgy stílusidegen mutatványokat is. Mindent megbocsát, kivéve talán azt az intim gumicsónakversenyt, melyet három, a közönségből kiválasztott és alsógatyára vetkőztetett férfiember vív. Az alkalmi chippendale-show még akkor is túlzás, ha a távoli Oroszországban esetleg úgy tudják: Budapest fürdőváros, ahol a ruha alatt mindenki fürdőgatyát visel.

Mifelénk szokatlan, kavargó és érdekes látvány