Amióta meghalt az a szerencsétlen ember a mentőben a vásárhelyi kórházból Szentes felé tartva, csak szájtátva bámulom Lázár János polgármestert, mint lesz napról napra egyre magabiztosabb a halál okát és a felelősség megállapítását illetően. Már a halálhír órájában végérvényesnek tetsző diagnózist állított fel, hogy megvan a gyurcsányi kórházreform első áldozata, sőt, ha úgy veszem, mártírja, ha még jobban úgy veszem, akkor a miniszterelnök most már dokumentálhatóan is véreskezű hóhér, ami rendben is volna egy pártpolitikusnál: akármilyen posztról szolgálja is a nemzetét, ilyen bír kijönni az agyából, ilyen diagnózis.

Hanem azt azért nem gondoltam volna, hogy pár nap múltán egy sajtótájékoztatón már szakorvosi kérdésekre is részletes és ellentmondást nem tűrő válaszokat fog adni a beteg szakszerű ellátására vonatkozóan, mármint hogy annak rendesen megnézték a pulzusát, mi több, el is beszélgettek vele, és nem mondta egy szóval se, hogy meg fog halni, tehát minden szakszerű és törvényes volt. Nota bene, ebben lehet valami: filmélményeinkből tudjuk, hogy az életveszély leginkább tényleg csak a kivégzőosztag puskái előtt álló delikvens arcán látszik egyértelműen, vagy ha épp a cápa szájából néz kifelé, a többi eléggé véleményes eset.

Ezt csak azért hoztam szóba, mert olyan kerületben lakom, Óbudán, ahol a rendszerváltás óta jobboldali a polgármester, a mostani még párttag is, aki ennek megfelelően rendre tiltakozásokat szervez a Margit kórház szülészetének bezárása ellen, sőt már ügyészséghez is fordult. Ám azt egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy esetleges, a Margit kórházban bekövetkezett tragédia után első reflexből, primer agyi termékként reformozni, kommunistázni, molnárlajosozni, gyurcsányozni kezdjen, ehhez ugyanis oly mértékű taplóság, érzéketlenség és karriervágy szükségeltetik, aminek még Vásárhelyen is fel kellene tűnnie, pedig ott azelőtt se akármilyen polgármester volt.

Figyeljük meg, hogy menynyire nem hoztam szóba, hogy ez a Lázár polgármester ugyanaz a Lázár polgármester, aki az elmúlt parlamenti ciklusban rekorderként minden gátlás meg főleg számla nélkül 18 millió forint költségtérítést vett fel, s aki miatt a napokban kipaterolták a szobájából a mindszenti polgármestert, hogy neki tágasabb iroda jusson, amikor havonta egyszer Mindszentre megy a közjót szolgálni. Hogy aztán mindez ugyanabból a taplóságból fakad-e - ilyet csak a legelvetemültebb publicisták vetnének fel.

Hanem, hogy hová vezet ez.

Olvasom azt a telefonbeszélgetést, ami a mentőorvos és a beteget elküldő vásárhelyi doktornő között folyt nem sokkal a haláleset után. Azt mondja a doktornő, hogy egyedül ő fogja elvinni a balhét, holott neki a főnöke adta utasításba, hogy küldje el a beteget, kvázi parancsot teljesített. Ami igen érdekes. Én a hetvenes években voltam katona, ahol azt mondták, hogy a parancsot gondolkodás nélkül végre kell hajtani. Kivéve azt a minősített esetet, amikor a parancs a dolgozó nép ellen irányul (amelyre felesküdtünk), illetve az azt megjelenítő egyén (csoport) ellen. Jó, hadbíróság lesz a vége, ám ha igazunk van, majd fölmentenek.

Na most, volna itt egy Hippokratész nevű, bíróságra már nemigen beidézhető úr, akinek az eszméjére minden medikus és medika de facto fölesküszik, mikor eljő az óra. Nem úgy van az még ma is, de még Vásárhelyen is, hogy az orvosi hierarchia csúcsán ez az úr áll? S mint ilyen, annulálhatja osztályvezető főorvos, kórházigazgató, de akár még magának a Teremtőnek, azaz a polgármesternek az utasításait is? Mert a doktornő szavai is felfoghatók egyfajta diagnózisnak: hová jut a szemünk előtt ez a hivatás is, s épp az orvosok által, milyen mélységekbe. Számolva persze azzal az eshetőséggel is, hogy esetleg Hippokratész is újarisztokrata-kommunista, sőt a miniszterelnök előretolt bástyája, mert akkor itt az ideje mindent visszavonni, és bocsánatot kérni.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa