Ok lenne rá, még ha nem is ebben a kakukkosra butított formában, de hát fogadjuk el, hogy e szinten kell ma már a politikai nyilvánosságban megszólalni. 

Pedig az Országos Választási Bizottság és elnöke körül van néhány fontos kérdés, amire azonban rákommunistáznak, fasisztáznak egyet, s ezzel el is veszik tőle az emberek gusztusát.  Tény, hogy az OVB képtelen átpasszírozni magán a Fidesz tandíj és vizitdíj elleni népszavazási kérdéseit, és ezzel az elutasítottak számára Gyurcsány-barát kommunistává válik.

Belaruszok – vagy ilyesmi. A Fidesz irgalmatlanul rosszat tesz ezzel a nyilvánosságnak, ugyanis fontos kérdéseket hozott be, de azonnal maga alá tiporta őket. Az őszi tüntetéshullámból, amit se kiköpni, se megemészteni nem tudott, a népszavazások fáklyájával vezette ki a tömegeit. Azt ígérte, hogy az „urnákba temeti” a kormányt.

Nem azt hirdette, hogy a vizitdíj igazságtalan, hogy a tandíj méltatlan, hanem azt, hogy elkergetik a hazug kormányt. Ez nem megvitatható kérdés. Pedig ilyen is akad bőven annak kapcsán, hogy a kormány valóban igen fegyelmezetten magába fojtotta a kampány idején, hogy miként fog lendületet venni a ciklusstartnál, nem kötötte meg a választók kezét a vizitdíj és a tandíj ötletével. Ha a Fidesz képes volna hosszú távon politizálni és legyőzni a még mindig kamaszos sikervágyát, ide fókuszálva egy életre megalapozhatta volna az állásait.

Ehelyett nagy öklelő mozdulatokkal megy neki mindennek és mindenkinek, ami/aki pedig épp ettől veti meg a lábát. Politikailag elfogultnak, sőt szolgálónak neveznek egy olyan választási bizottságot, amelynek a tagjait ők maguk is megszavazták, és amelynek szerintük gyalázatos határozatai rendre nagy szavazattöbbséggel születnek. (A Fidesz-ciklus alatt viszont az ellenzék be sem tehette a lábát az OVB parlament által választott tagjai közé.)

A Fidesz népszavazással akar kormányt buktatni, ha már választáson nem tudott. Eközben megint kiderült, hogy a jogrendszer nem képes kezelni a helyzetet, amelyben a demokratikus létforma alapelveit fölrugdaló ügyfelekkel kellene szót érteni. Ez történt abban a régi ciklusban a tévékuratóriumoknál, a háromhetenkénti ülésezésnél, a vizsgáló bizottságoknál – és az akkori OVB-nél is. A jog kapitulált a politika előtt. Most is ez fenyeget.

A népszavazás nem arra való, hogy hatalmi játékok közönségét összegyűjtse, hanem arra, hogy ha egy ügynek a politikai megosztottságon túli méltósága van, annak formát adjon. Mondom én – de mondhatnám az ellenkezőjét. Törvényi definíciója nincs ugyanis annak, mire való a népszavazás. Nyilvánvalónak tarthatták.

Az OVB erre reagálva az Alkotmánybíróságot kéri, oldja fel az ellentmondást, amely ebben a formában lehetővé teszi bármely ellenzéknek, hogy éppen annyi szavazattal, amennyivel egy választást elveszített, megnyerjen népszavazásokat és kiírja a kormányprogramot a törvénykönyvekből. Ez maga a jogi kordonbontás, vagy a népszavazások által bevezetett műveleti terület. A jogilag korrekt anarchia.

A helyzet az Alkotmánybíróság gondosan tisztán tartott logikáját is szétmaszatolta. Az OVB azt kérdezte az alkotmánybíráktól, vajon nem von-e el a parlamenttől jogköröket, ha egy népszavazás megtiltja, hogy tandíjról, vizitdíjról, kórházakról, földről, nyugdíj melletti munkavégzésről, bármiről is döntsenek, ami nem a költségvetés.

Ha igen, nem változtatták-e meg ezzel az alkotmányt is? Amit viszont nem szabad. Semmi esetre sem, mondták az alkotmánybírák, mert ezzel nem keletkezik jogalkotási kötelezettsége az Országgyűlésnek. Megint egy belarusz? Ki kérdezte ezt? – vetné fel akár a Fidesz is, ha nemcsak az OVB állcsúcsát méregetné, és addig kérdezne minden fórumon, míg ki nem derülne, mennyire léphet el egy kormány a választási ígéreteitől. Három év múlva nagy esélyeket kapna. Most viszont győzedelmesen feltartott kézzel süpped a maga által fellocsolt iszapba – s csak bízni lehet benne, hogy akad valaki, aki kimenti onnan az általuk felhozott szép és alkotmányos kérdéseket.