Így megy ez - Kurt Vonnegut halálára
Kézenfekvő megoldás, elvégre azért írta, hogy válaszoljon az élet nagy és kis kérdéseire. Aura vette körül. Pár évvel ezelőtt valószínűleg cigarettafüst is vegyült volna bele, de tavaly már tilos volt dohányozni a New York-i éttermekben. A füstszűrő nélküli Pall Mall még ott lapult a belső zsebében, de már nem gyújthatott rá. 83 éves volt, most, tíz nap híján egy évvel később, a halálhíre járja be a világot. Néhány hete elesett a La Mediterranée-tól két sarokra lévő lakásában, beütötte a fejét és végzetes agysérülést szenvedett. A XX. század második felének egyik legnagyobb írója aznap hagyta ott hűséges olvasóit, amely a távoli Magyarországon a költészet ünnepe. Így megy ez.
Azt, hogy így megy ez, a világ 1969 óta ismételgeti. Akkor jelent meg az Ötös számú vágóhíd, a világirodalom egyik legjobb „háborús” regénye. Megint csak könnyű dolga volt: hadifogolyként ott volt Drezda bombázásakor, nem egy, de sok remekműhöz elég borzalmat látott. A könyv passzusai gyakran végződnek a beletörődést sugalló rezignált mondattal: Így megy ez.
Kurt Vonnegut 1922-ben német eredetű családban született, Indianapolisban. A gimnáziumban az USA első középiskolai napilapjában, a Daily Echóban jelentek meg írásai. Később az egyetemi lapnál is folytatta, majd a háború után a General Electric reklámrészlegénél dolgozott. Első novellája A Barnhouse effektus 1950-ben jelent meg, regényíróként az 1959-es A Titán szirénjei óta jegyezték. Írt tudományos fantasztikus műveket is, de a legnagyobb sikereket a szatirikus társadalomábrázolás terén érte el. Virágvasárnap című „önéletrajzi kollázsában” saját maga osztályozta műveit: csillagos ötöst csak első bestsellerére, a Macskabölcsőre (1963) és az Ötös számú vágóhídra adott. Az 1973-as Bajnokok reggelijét például csak hármasra értékelte – pedig abból Bruce Willis és Nick Nolte szereplésével Hollywoodban készült film. Az is igaz, hogy Vonnegutnál szinte sosem lehetett tudni, mikor viccel és mit gondol komolyan.
Kétszer volt nős, hét gyermeke közül három született az első házasságból, hármat nővére halála után fogadott örökbe, egy kislányt pedig később. Egyetlen saját fiát Mark Twain tiszteletére Marknak keresztelte – persze belőle is író lett. Vonnegutot a betűvetésen kívül a rajzolás is érdekelte. A tavalyi interjú után gyorsan és magabiztos kézzel megrajzolt önarcképpel dedikálta az Ötös számú vágóhidat. A bajszos, cigarettás profil ugyanaz, amelyet A hazátlan ember amerikai borítóján látni.
Az Amerikai Humanista Szövetség díszelnöki székében Isaac Asimovot váltotta, és haláláig tagja volt az USA legbefolyásosabb liberális jogvédő szervezetének, az Amerikai Polgárjogi Uniónak (ACLU). Baloldalinak tartotta magát, szerinte Franklin D. Roosevelt volt az utolsó amerikai elnök, aki a néppel is törődött. Az In These Times (Ezekben az időkben) című progresszív folyóiratban egészen haláláig rendszeresen megjelentek a politikáról szóló cikkei. Ezekben nagyon élesen bírálta a Bush-kormányt és az iraki háborút. A hazátlan emberben azt írta az elnökről, hogy középszerű emberekkel vette magát körül, akik nem ismerik sem a történelmet, sem a földrajzot.
Gyakran ismételgette, hogy „levette a kezét az emberiségről”. Nem volt igaz, utolsó éber pillanatáig aktívan követte és kommentálta a világ eseményeit. A regényírásba azonban belefáradt. Tavaly nyáron egy cikkben ezt írta: – Azért tartottak bent a hadseregben, mert tudtam gépelni, és velem íratták meg a többiek elbocsátó leveleit. Azt éreztem, hogy „kérem, már mindent megtettem, ami a dogom volt, hazamehetek végre?”, s most is ezt érzem. Már írtam könyveket. Sokat. Kérem, már mindent megtettem, amit elvárhattak tőlem. Hazamehetek végre?
Hát persze. Így megy ez.
Washington
