Lemondásával ugyanis saját pártjának új vezetését zsarol(hat)ja meg, belekényszerítve őket ezzel a több-biztosítós modell melletti harcos kiállásba, akármit is jelentsen ez utóbbi fogalom a párt tagjai számára. (Az SZDSZ egyetlen azonosítási felülete az egészségügy.) Jó időben mondott le azért is, mert mindaz, amit maga után hagyott, most kezd felszínre kerülni: pontatlan, áttekinthetetlen betegutak, indokolatlan gyakorisággal szedett vizitdíjak, rossz politikai alkuk mentén megmaradt, életképtelen kiskórházak, bizonytalan betegek, akiknek a kiszolgáltatottsága – a szándékok ellenére – tovább növekedett.

Molnár kormányon belüli pozíciója az utóbbi időben látványosan meggyengült, az elnökváltással Kuncze sem tarthat védőernyőt tovább fölötte, és minden valószínűség szerint belefáradt a sajtó napi többszöri vegzálásába is. Rövidre vágva, éppen időben távozott. Lemondásával megelőzte a szocialistákat.

Teljesítménye mindezek ellenére figyelemre méltó. Elsősorban bátorsága, a bátorsága nyomán született intézkedések széles köre, mélysége elgondolkodtató. Az elmúlt bő fél év történetéből jól látszik, hogy kormányzati oldalon van esély a cselekvésre, csak elszántság kell hozzá. Molnár elszánt volt, a végtelenségig. 

Vesztét is ez okozta. Nagy kár, ha úgy tetszik, mindannyiunk vesztesége, hogy kiérleletlen mozdulatai az egészségügy szükséges átalakításának reformlendületét is veszélybe sodorták. Pedig kevesen voltak oly eltökéltek a gyógyszercégek nyereségének visszanyesésében, a gyógyszerészkamara monopóliumainak korlátozásában, a kórházak kapacitásának újraszabásában, mint a leköszönt miniszter. Vitathatatlanul állóvizet mozgatott meg, de eközben akkora hullámokat gerjesztett, hogy az már kikezdte a kisebbik koalíciós párt kormányzati pozícióját is.

A nagy kérdés, mi lesz ezek után a biztosítói oldal reformjával. Molnár lemondásával nem csak saját pártját kívánta sarokba szorítani, de az MSZP-t is, hogy ne lehessen elsinkófálni az újabb, értelmezése alapján még hiányzó lépést, a versengő magánbiztosítók beengedését a közfinanszírozott szolgáltatások és az OEP közé.  A miniszterelnök friss nyilatkozatai Molnárt igazolják. A lemondás ugyanakkor a tehetetlenség jele is, vitathatatlanul. Ez kedvez a szocialistáknak, és mindazoknak, akik Molnár elképzeléseit e tekintetben nem támogatják.

Fogy az idő, a minisztercsere mindenképpen lendületvesztést okoz. Márpedig az idő fontos faktorrá nőtte ki magát a következő lépés megtételéhez. (Nyilvánvalóan így gondolta ezt Molnár Lajos is, amikor a lemondás mellett döntött.)  A szocialisták számára mindenesetre történelmi esély kínálkozik arra, hogy visszaszerezzék – akár részleges - kontrolljukat az egészségügy irányítása felett, még akkor is, ha a miniszterállítás joga változatlanul a liberális pártnál maradt. Vajon az MSZP megérezte-e erejének növekedését, tisztában van-e azzal, hogy innentől kezdve nem csak frakcióüléseken füstölöghetnek az egészségügy átalakításának botladozásai miatt, de tevőlegesen is alakíthatják az ágazat további sorsát?

Függetlenül a megválasztandó miniszter személyétől, érdemes kitekinteni az egészségügyben zajló folyamatokat árgus szemmel kísérő magánbiztosítókra, és végiggondolni, mennyire ment/mehetett el a kedvük a piacra lépéstől, ha egyáltalán valaha létezett ilyen kedvük. Legutóbb a Népszabadság február végi konferenciáján is mindenki számára világossá válhatott, nagyfokú óvatossággal viszonyulnak a társadalombiztosítási finanszírozásban történő szerepvállaláshoz, mivel e tekintetben nekik sincs széles körű tapasztalatuk, kevés és esetleges a gyakorlati ismeretük ebben az üzletágban. (Európában ugyanis egyedül Hollandia az, amely az EU gyanakvó pillantásainak kereszttüzében lassan egy éve próbálja ízlelgetni a profitorientált magánbiztosítók versengését a kötelező társadalombiztosítás keretei között.) Azaz a magyar piacra esetlegesen belépni szándékozó társaságok maguk is kezdők az OEP-en keresztül biztosított közszolgáltatások finanszírozásában.

Miért gondolhatja ebből bárki, hogy rutinosan tudnának ellátást szervezni, hatékonyan betegutat elemezni, orvosokat megregulázni, minőséget fejleszteni, paraszolvenciát felszámolni a fennálló törvényi keretek között, nehezen megválaszolható kérdés. Ami miatt a biztosítók minden kétségük ellenére mégis beszállnának az „ügyletbe”, annak egy oka van, s efelől nem hagytak kétséget a Népszabadság konferenciáján sem: ügyfeleket kívánnak szerezni a többi biztosítási águk számára, illetve a kiegészítő egészségbiztosítási tevékenységük fellendítéséhez. Érdemes ezt a momentumot az átalakítóknak eszükbe vésni.

Végezetül, hogy ne maradjon elvarratlan szál, tekintsük át röviden újra (lásd még: Orosz Éva: Mítoszfoszlatás Magyar Egészségügy: Mi várható és nem az üzleti biztosítóktól Népszabadság 2007. március 3. Hétvége; valamint Ferge Zsuzsa Meztelen a hús című írása a Kritika áprilisi számában), merre halad a világ a biztosítói oldal átalakítása tekintetében, van-e egyáltalán értelme a szabaddemokratáknak erőltetni a több-biztosítós modell Molnár Lajos és Mihályi Péter által jegyzett változatát.

A leköszönt miniszternek csak hálásak lehetünk, amiért januárban megszervezte a Parlamentben a nemzetközi társadalombiztosításról szóló konferenciát. Ott ugyanis egyértelműen kiderült az Egészségügyi Világszervezet valamint az European Observatory képviselőjének szavaiból, (de tulajdonképpen aki figyelt, azok számára a Világbank álláspontjából is) hogy a „világ” már nem azt a kérdést feszegeti, egy állami biztosító vagy több magán álljon-e rendelkezésre az egészségügy finanszírozásban, hanem azzal van elfoglalva, mitől működik hatékonyabban az ellátó rendszer, s ehhez milyen szervezeteket kell „helyzetbe hozni”, kit, milyen hatáskörrel kell felruházni ahhoz, hogy jobb minőségű ellátást kapjon a beteg.

Ehhez szerepekben gondolkodik, rendelkezési jogokat delegál, érdekeltségi viszonyokat elemez. A versengő biztosítók csekély európai és szélesebb körű amerikai tapasztalatai nem kedvezőek egyik vonatkozásban sem, akár az ellátás minőségére, akár a betegek hozzáférhetőségére, akár a költségek mértékletességére gondolunk.


Sajátos paradoxon, hogy Magyarország e tekintetben megelőzte Nyugat-Európát. Vajon hányszor kell még elmondani, leírni, hogy van itt valami, amit a fejlett világ irigyel tőlünk (nem költői túlzás), ez pedig az irányított betegellátásban szerzett tapasztalat, amit a politika teljesen indokolatlanul kidobott az ablakon. Kistérségi ellátásszervezői keretek között lehetőség nyílhat az optimális betegutak megtervezésére, az ellátás koordinálására, az indokolatlan párhuzamosságok visszaszorítására, a hatékonyság növelésére, mindarra, ami az irányított betegellátási rendszerben, az érdekeltségi viszonyoknak köszönhetően, igazoltan elkezdett működni. Az e téren felhalmozódott tapasztalatokat hasznosítani lehetne, amelyből, amelyre építkezni lehet tovább, ha a SZDSZ új elnöke is úgy akarná.