Szép dolog ez: büszkék vagyunk - különösen egy kis településen - a nagyvilágban befutott földijeinkre, Alattyánban történetesen Sarkozyre, Budakeszin Joschka Fischerre, Karcagon a Nobeldíjas Avram Hershkóra. Emlékezhetünk a lelkes tévériporterre, aki a ’80-as években, André Agassi felbukkanásakor utánanézett, hogy a teniszcsillag véletlenül nem Ágasi(Ágassy?)e?

Sarkozy apjának magyar születése tényleg érdekesség - de érdemes ezen a szinten tartani. Vannak ilyenek: Jean Réno (született a francia gyarmatokon, mint Juan Moreno y Herrera Jiménez) spanyol, sőt annak is a legigazibb, mert andalúz, Charles Aznavour (született Párizsban, mint Shahnourh Varinag Aznavourian) pedig örmény. Vicces, nem? „Az én szememben ön nem algériai, hanem francia, mint ahogyan én sem vagyok magyar” - mondta viszont kevéssé viccesen maga Sarkozy egy tévéműsorban, egy fiatal, Lilleben élő nőnek. Óvatosság a választási kampányban, amelynek egyik fő témája a bevándorlás? Bizonyára az is. De ennél azért többről van szó: az önazonossághoz való jogról. Márpedig veszélyes vizekre evez az, aki mondvacsinált érvekkel, alig ismert felmenőkre hivatkozva vitatja el valakinek az identitását - még ha látszólag úgy is, hogy hozzátesz, nem pedig elvesz belőle. Ugyan, mitől is lenne a már Párizsban született, magyarul nem beszélő, apjával csak felületesen érintkező Sarkozy magyar? A vére miatt?

A nyelv, az oktatási rendszer és a köztársasági értékek révén igen erősen központosító francia kultúrkörben ez most csak a szélsőjobbnak jut eszébe. Le Pen szerint Sarkozynek inkább Magyarországon kellett volna karriert csinálnia, s egyébként is illetlen, ha valaki újonnan jön a szalonba, s mindjárt a nagypapa foteljába akar ülni. Le Pen felemlegeti, hogy Sarkozy feleségének, Céciliának még francia vér sem csörgedezik az ereiben, miközben elfeledkezik róla, hogy – önnön logikáját követve – saját második nejét akkor görögnek és/vagy hollandnak kellene neveznie. Nem mintha ez bárkit is érdekelne. Elzászban százezrek élnek német vezetéknévvel anélkül, hogy németnek, ne pedig franciának tekintsék magukat, holott az ükapjuk még bizonyára német volt. Nem vallotta magát magyarnak a Nobel-díjas Zsigmondy Richárd sem, bár időnként szeretjük így elkönyvelni.

A kultúrák - főleg a nagyok - rossz esetben bedarálnak bennünket, jobb esetben választási lehetőséget kínálnak felmenőink nyelvének, hagyományainak ápolására. Ekkor magunk döntünk. Megkockáztatható: a francia köztársasági szemlélet a magyarhoz vagy az amerikaihoz képest kisebb teret ad a kettős (többes) identitásnak, mert mellékesnek vagy mellőzendőnek tartja az etnikai hátteret. De Nicolas Sarkozy sanyarú gyermek és kamaszéveit tekintve nem a francia államon múlt, hogy apja magyarságából rá már csak vezetékneve maradt, s az is az ékezetek nélkül. Élnek Párizsban vele egyidős, másodgenerációs magyarok, akik beszélik nyelvünket, valóban tartják a kapcsolatot szüleik hazájával. Szellemi és érzelmi csalódást spórolunk meg magunknak, ha idejekorán beletörődünk: megválasztása esetén Sarkozy nem visz majd valamiféle „magyar vonalat” az Európai Unióban, nem viseli a szívén Trianont, és nem helyezi Jász-Nagykun-Szolnokba a párizsi metró végállomását.