Az egészségügyi reformintézkedések kezdete előtt a legfőbb aggodalmat a „lassan járj, tovább érsz” közmondás fejezte ki.

Senki nem vitatta és vitatja a tárca érdemét abban, hogy elszánt a változások levezénylésére - még ha most a Molnár Lajos távozását a lelkük mélyén ünneplők túl is hangsúlyozzák ezt. Az viszont már tévedés, ha ennek jelentőségét azzal emelik ki, hogy korábban semmi nem történt a reform ügyében. Már a nyolcvanas évek végén megkezdődtek a reformlépések - forráscsere, teljesítményfinanszírozás… -, a ’93-ban megalakult tb-önkormányzatok pedig programszerűen folytatták a reformokat. Azóta tart a helybenjárás, minden kormány, illetve miniszter megelégedett azzal, hogy nem ront a helyzeten, netán megpróbált tünetileg javítani.

A dolgok jó irányba fordulásához, a reform igényelte konszenzushoz az egészségügyet le kellene vontatni az aktuálpolitikai csatamezőről. Az egészségpolitika ma talán a belpolitika legjelentősebb kihívása. Ezt ismerték fel a németek, így vált az egészségpolitika a nagykoalíció egyik fő indokává.

A gyógyszer-gazdaságossági törvény kedvező és kedvezőtlen hatásainak valós értékeléséhez még időre van szükség. A vizitdíj jelen formájában - az összeg szerénysége és a sok mentesítés miatt - inkább szimbolikus jelentőségű, de olykor még így is konfliktusforrás. Szomorú, hogy még ez a szerény összeg is gondot jelent számos kisnyugdíjasnak. Inkább a keserű humor kategóriájába tartozik az a társadalmi célú hirdetés, hogy a „vizitdíj az első lépés a hálapénz felszámolására”. Releváns logika, hogy a vizitdíj serkentheti a hálapénzt, hiszen elsősorban az ingyenes egészségügy illúziójával akar leszámolni. A vizitdíj az asztal felett, a hálapénz az asztal alatt fizetendő.

Az első igazi - mindnyájunkat érintő - háborús helyzet azonban csak most, a struktúra átalakulása kapcsán fenyeget. Most üt vissza az előkészítés hiánya, a Zöld Könyv álvita jellege, a „formális egyeztetések”, a kellően nem ismertetett adatok megbeszélésének, megemésztésének a hiánya. Mindezt tetézi a prognosztizálható tartós válság. Repa Imre dr. már elmondta a Népszabadság munkatársának (március 17.), hogy a struktúraátalakításnak azt kellett volna jelentenie, hogy mintegy száz kórház marad szerződéses viszonyban a biztosítóval. Ezzel szemben alig szűnik meg intézmény, az aktív ellátásból kikerülők további sorsa viszont erősen kérdéses. Sőt a mindenkitől vegyünk el ágyakat csonkoló gyakorlata még a súlyponti kórházak működtetését is megnehezíti.

Alapfogalmak - rehabilitációs ágy, krónikus ágy - nem tisztázottak. Csak azt tudni, hogy szerény a finanszírozásuk. A finanszírozási reform nélkül értelmezhetetlen a strukturális reform, a kapacitáscsökkentés. És akkor még nem említettük a másik varázsszót, a volumenkorlátot. No meg a merev beutalási rendszert, amellyel szembesülve az idősebbek akár a nem a legjobb emlékű egykori szocialista ágynyilvántartót is visszasírják. Liberális volt a jelen tervezethez képest.

Most valóban időszerű lenne egy halasztás. Mert a helyzet drámaiságához hozzátartozik, hogy vissza nem fordítható folyamatok - súlyos értékvesztés - következnek be.
A korábbi minisztériumi vezetés - Rácz Jenő, Kapócs Gábor - már kidolgozta azt a programot, amelyre Repa Imre dr. is utalt.

Nem hatvan kórház azonnali bezárásáról van szó, bár leegyszerűsítve ezt így emlegették. A vitatható miniszteri döntés helyett alulról kell felépíteni a rendszert a betegforgalmi adatok, az igények, a szükségletek alapján. És nem is máról holnapra. Hanem néhány év alatt fokozatosan. Fejlesztve a járóbeteg-ellátást, az egynapos sebészetet stb. Persze, ha kitisztul a kép, a folyamat gyorsítható. A rendszerből kikerülő intézmények további sorsáról a tulajdonos, az állam vagy az önkormányzat dönt. Lehetnek magánintézmények is, versenyhelyzetet teremtve. Leleplező, hogy a biztosítási piacon a versenyre esküdő tárcavezetés milyen merev, elutasítva a szolgáltatók - valóban minőségjavulást ígérő - versenyét. Furcsa jelenség az orvosellenes hangulat keltése is. Szervezetfejlesztési alapismeret, hogy egy intézményrendszer hatékony fejlesztése igényli a benne működők többségének azonosulását a programmal. Nem érv, hogy a kórházak aláírták a finanszírozási szerződéseket. Mi mást tehettek volna? Kérdés, hogy fognak működni, megélni és főként, hogy mi lesz a betegellátással?

Mindez azzal is összefügg, hogy mindmáig adós a tárca a reformfolyamat hiteles ismertetésével. Honnan, hová, és hogyan akarunk eljutni. Így válik szimbolikus erejűvé a „Lipót”, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet megszüntetése. Ez súlyos értékrombolás gyanúját kelti.

Meg kell engedni, hogy a tárcának igaza lehet - bár nem hiszem -, de ezt meg kell indokolni. Így ez a döntés, összes jóvá nem tehető következményével, nem fogadható el. Sajnos elment a korábbi főigazgató, Veér András, akinek talán elhinnék a liberális politikusok, hogy ezt nem szabad megtenni.
És akkor eljutunk ahhoz a ponthoz, amely egyre inkább meg kell győzze a jelen „reform” töretlen híveit is arról, hogy mi a gond, mi a folyamat legfőbb célja.

Az üzleti biztosítók színre lépésének előkészítése. Hiába halasztotta a döntést későbbre e kérdésben a koalíciós megállapodás, hiába fejtette ki a szakértők többsége, a legátfogóbban, leginkább meggyőzően talán legutóbb Orosz Éva (Mítoszfoszlatás, Népszabadság, március 3.), hogy ez ma hibás lépés lenne, az egy biztosítót kell valódi biztosítóként működtetni. A tárca egyértelműen az üzleti biztosítók hatalomátvételét készíti elő. Nem szeretem a nagy szavakat, de ez erkölcsi, politikai és persze egészségügyi szakmai értelemben egyaránt bűn!

Mihályi Péter, az üzleti biztosítók beengedésének vezérképviselője hosszan vitázik Orosz Évával egy másodlagos kérdésen (Éljen a Titanic-modell?, március 12.). Úgy állítva be, mintha az üzleti biztosítók beengedésének ellenzői preferálnák a magánbiztosítók megjelenését az egészségügyi kiegészítő biztosítások piacán. Tekintsünk most el a liberális közgazdásztól hipokritának minősíthető érveléstől, hogy a magánbiztosítóknál extra szolgáltatásokra köthető önkéntes biztosítás a társadalom kettészakadásához vezetne, jegyezzük meg, hogy a fő mondanivaló nem ez. Azaz nem preferáljuk, csak lehetségesnek tartjuk az üzleti biztosítók szerepvállalását a kiegészítő biztosítások piacán. Majd kiderül, van-e ilyen szándékuk. De az alapcsomagban a szolidaritási elv fenntartását, az egy biztosítót javasoljuk. Érvek mindmáig nem hangzottak el ez ellen.

Nagy kár, hogy az SZDSZ új elnöke, beszűkítve saját mozgásterét, figyelmen kívül hagyva a szakértők túlnyomó többségének a véleményét, azonnal lándzsát tört a „több-biztosítós modell” mellett. Minden szakember tudja, hogy szinte megoldhatatlan kihívás az egészségügy optimális működtetése. Ez a szakmailag rendelkezésre álló, de pénzügyileg alig finanszírozható ellátás konfliktusa. Legalább ne nehezítsük meg a dolgunkat.