Folyó év 16. hetére rendelt műtárgyunk egy Gizella úti (XIV. kerület) oktatási központ előtt szokott állni időnként; azért csak időnként, mert az alkotás, mint látható, részben nemes fa, amely folyamatos ápolást igényel, legalább egy héten egyszer át kell kenni forró lenolaj-kencével, hogy bátran dacolhasson a szabadtéri tárlatokon bemutatott, valójában zárthelyi kiállításokra szánt művek rémével, az időjárás úgynevezett viszontagságaival.

A tárgy voltaképpen cégér. Az oktatási központ önreklámja: egy iskolai szék, amelyen helyet foglalva nagyokat haraphat az ember a tudás almájába, pallérozott, művelt lénnyé válhat, így teljes életet élhet, és a társadalomnak is óriási hasznára lehet, és ugye ennél nem lehet nemesb cél. Ráadásul ez nem is egy olyan akármilyen oskolai szék: a központ a művésztől annak a széknek a pontos mását rendelte meg, amelyet nem más, mint maga Szilárd Leó koptatott vidám gimnáziumi éveiben; láttuk, mire vitte a szorgalmasan tanuló Szilárd Leó, és azt is, mit köszönhet neki a nagyvilág.

Szóval nagy ötlet ez a szék, az úttest szélén. Üzen és inspirál: megy a faragatlan ember végig a Gizella úton, nem akar mást, mint jól megtömni a fejét valami haszontalan bucival a Thököly út sarkára kitett lakókocsiból kialakított büfében, ám ekkor meglátja ezt a széket. Megtorpan és gondolkodni kezd: ugyan mire vittem? Mit tudok én? Jézusmárja, hiszen most is csak egy buci jár az eszemben, egy nyomorult buci, óh, én szerencsétlen! Hát csak kenyérrel él az ember? Nem, nem és nem. És már fordul is be a kapun befizetni a pénzt, hogy megszerezze a legtöbbet, mi megszerezhető: a TUDÁST.

Óvjuk, védjük műtárgyainkat, hogy unokáink is örömöt lelhessenek bennük! 

Szilárd Leó iskolai székének replikája - fa, fém, 2007.