Az értetlenség jegyében sikerült eltöltenem a nagycsütörtöki hangversenyt, Szofja Gubajdulina Hét szó című művében a hangokat nem értettem, Mozart Requiemjében pedig a karmesteri koncepciót. A két eset közül az első az egyszerűbb: a hét szó Jézus hét szava a keresztfán, amit Haydn is megzenésített, az sem popzene, de Gubajdulina szólócsellóval és bajánnal kiegészített kamarazenekara még kilátástalanabb. A tételek címét, vagyis a hét mondatot a kórus egy Oscar Wilde-ra emlékeztető tagja bemondta, aztán már más dolgunk sem maradt, mint kinyitni a szívünket és a fülünket. Pár perc után a szív becsukódott, szép lassan összemosódott minden, csak az maradt meg emléknek, hogy Varga Tamás nagyon szép hangon, teljes odaadással csellózott, és hogy tehénbőgésszerű hangot lehet kicsalni a tangóharmonikából - egészen biztos, hogy nem ezt a tanulságot akarta volna levonatni a közönséggel a szerző.

A Mozart-Requiem ennél bonyodalmasabb eset, Fischer Ádám vastag, erőteljes hangot kívánt a Rádióénekkartól, és a zenekart többé-kevésbé ehhez a hanghoz igazította. A kórus harsogott is, a szokott problémával, vagyis viszonylag feltűnésmentes tenor szólammal, de határozott basszusokkal és magabiztos dominákkal, nyersen, szinte brutálisan. Nyilvánvaló volt, hogy Fischer Ádám ezt így akarta hallani, egyrészt, mert ő maga is ehhez a hangzáshoz igazította a mozdulatait, másrészt meg egy pillanatra sem jelezte a zenekarnak vagy a kórusnak, hogy ez így sok lenne. A sokat persze lehet szeretni is, hiszen biztonságot és jó esetben érzelmi áradást jelent, de ez most így aránytalan is volt, a rezek általában is túlzottnak mondhatóak, a szólóharsonás pedig kifejezetten játékrontónak a Tuba mirum alatt, ahogy Kovács István szépen szóló hangját egy menetelő katonazenekar vidámságával festette alá.

Egy másik, viszonylag érthetetlen karmesteri gondolat a szólisták megválasztása: Kovács István a szokott oratóriumi kultúrát képviselte, Meláth Andrea, valamint Fekete Attila az opera világát és harsányságát hozta be a pódiumra, Csereklyei Andrea pedig bizonytalan önmagát. Az egészben az a legfurcsább, hogy így meg lehetett ugyan érteni a két mű közötti szellemi rokonságot, meg lehetett hallani a borzalmat, a kétségbeesést, de ehhez az kellett, hogy a Mozart-darabot legalábbis szokatlan módon értelmezze a karmester. És természetesen nem a szokatlansággal van a baj, mint inkább az egyhangúsággal: az állandó horror nemcsak kimerítő, de lassan veszít is hatásából, az állandó forte a hallgató ingerküszöbét emeli csak meg. Az már csak álom, hogy mi lett volna, ha Fischer Ádám nem Mozartot közelítette volna Gubajdulinához, hanem Gubajdulinát Mozarthoz. Álom, de azért érdekes lett volna megálmodni.