„Az egybiztosítós rendszer hívei azzal érvelnek, hogy a magánbiztosítók magas, 10-25 százalékos működési költséggel dolgoznak, a Medicare (a minden 65 év feletti amerikainak járó állami biztosítás) és az európai állami biztosítók viszont csak 2-3 százalékkal” – olvassuk Tyler Cowen közgazdász cikkét a New York Timesban.

Amerikában valóban nagyon drága az egészségügy – a GDP 16 százalékát viszi el. Az Egyesült Államok fejenként nagyjából kétszer annyit költ egészségügyre, mint az állami biztosítót fenntartó Kanada, és az átlagos élettartam Kanadában magasabb. Évente egymillió fővel nő a kívül rekedők száma, a biztosítási teher egyre nagyobb, és egyre kevesebb szolgáltatáshoz szavatol hozzáférést. Az egészségbiztosítók a kockázatosabb kategóriába sorolt emberektől (dohányosok, túlsúlyosak, valamilyen komoly betegségben szenvedők) magasabb biztosítási díjat szednek, már ha egyáltalán szóba állnak velük.

A liberálisok egyre hangosabban sürgetik a mindenkinek alanyi jogon járó állami egészségbiztosítás mielőbbi bevezetését. A piac ugyanis szerintük az egészségügyben nem működik elég hatékonyan.

Cowen szerint azonban a magánbiztosítók ellenzői megfeledkeznek valamiről. Arról ugyanis, hogy az állami biztosító költségei is magasabbak lennének, ha csakugyan mindenkire kiterjedne a biztosítás.

„Az állami és a magánbiztosítóknak egyaránt szembe kell nézniük egy fontos problémával. Azzal, hogy mind a betegek, mind az orvosok a lehető legtöbbet akarják kipréselni belőlük. Ha nem a beteg fizet, akkor minden extra kezelésre igényt tart. Az orvos pedig készséggel jóváhagyja.” Természetes, hiszen ő is jól jár, ha a biztosító többet fizet.

A biztosító három dolgot tehet, hacsak nem akar veszteséget termelni. Korlátoznia kell a térített szolgáltatások körét, pénzügyi plafont kell megszabnia, vagy pedig szigorú ellenőrzési rendszert kell bevezetnie, hogy kiszűrje az indokolatlan, költséges kezeléseket. Akárhogy döntsön is, a működési költségek emiatt magasabbak lesznek.

„Az európai állami egészségbiztosítási rendszerben a betegnek sokat kell várnia, és a szolgáltatás gyakran kényelmetlenségekkel jár. Ennek persze az a célja, hogy kiszűrjék azokat, akiknek valójában nincs szükségük a kezelésre, vagy így ösztönözzék az embereket arra, hogy magánrendelőbe menjenek, és a saját zsebükből fizessenek. A működési többletköltséget minden rendszerben a betegek fizetik.”