Inkognitóban a Stradivari is csak egy hegedű
A Washington Post hétvégi magazinja lebilincselően izgalmas riportot írt arról, hogyan lépett fel a kor egyik legünnepeltebb hegedűvirtuóza "in cognito" utcai zenészként. Csak egyetlen járókelő ismerte fel. Videó is készült róla >>>>
Joshua Bell pulóverben, baseball sapkában Johann Sebastian Bach Chaconne-jával nyitott, amely a zeneirodalom egyik legszebb és legbonyolultabb szóló hegedűre írt darabja, majd Schubert Ave Mariájával folytatta. A koncert 43 percen át tartott, Bell összesen hat számot játszott el. Hangszere Stradivari legjobb, kései korszakából való, a regényes történetű, kétszer ellopott hegedűt állítólag három és félmillió dollárért vette.
Leonard Slatkin, a Nemzeti Szimfonikusok zeneigazgatója a vállalkozás előtt azt jósolta, hogy a L’Enfant Plaza metróállomáson mindenképpen csoportosulás fog kialakulni Bell előtt, legalább 35-40 ember fel fogja ismerni, hogy itt világszínvonalú művésszel találkozott, és a hegedűsnek, aki percenként ezerdolláros gázsiért szokott játszani, mindenképpen összejön majd nagyjából 150 dollár.
A 43 perc alatt 1097 ember haladt át az állomás előcsarnokán. A lottózónál szelvényt vásárlók közül egy sem akadt, aki a pénz mellett egy pillanatra a muzsikára is figyelt volna. Heten álltak meg legalább egy percre, 27-en adtak pénzt – többségük meg sem állva –, és összesen 32 dollár és 17 cent gyűlt össze. Nem számítva azt a húszast, amelyet az egyetlen ember adott, aki felismerte a művészt. Stacy Furukawa a kereskedelmi minisztérium demográfusa három héttel korábban ott volt Bell egyik washingtoni koncertjén, és bár nem értette, hogyan kerül most a reggeli csúcsforgalomban a metróállomásra, tudta, hogy érdemes végighallgatni.
A Nemzeti Galéria vezető kurátora, Mark Leithauser nem lepődött meg. Szerinte, ha leakasztaná múzeuma faláról a modern amerikai klasszikus, Ellsworth Kelly egyik ötmillióért vett alkotását, és kiakasztaná valamelyik jobb washingtoni kávéházban a frissen végzett festészet-szakos egyetemisták 150 dolláros képei közé, senkinek sem tűnne fel a különbség. Legfeljebb egy-egy múzeumi kurátor mondaná azt, hogy "hé, az ott egy kicsit hasonlít Ellsworth Kellyre, továbbadnád a sót?"
A magazin ennek kapcsán Kantot, jobban mondva Kant egyik amerikai szakértőjét idézi, aki szerint már a XVIII. században világos volt, hogy a művészet élvezetéhez optimális körülményekre van szükség. Egy festménynek a múzeumra és egy szép keretre, a zenének színpadra és a befogadására kész közönségre.
Bell vidáman fogadta a kudarcot. "Nem is olyan rossz, óránként negyven dollárból meg is tudnék élni, és még az ügynökömet sem kéne fizetnem" – mondta, majd európai koncertkörútra utazott. Kedden kapja meg az Amerika legjobb klasszikus zenészének járó Avery Fisher díjat.
Megnézem a videókat és elolvasom eredetiben >>>>
Egy Stradivari 1716-ból
