A liberális párt nevében Molnár, sajnálatosan méltatlan stílusban kezdett bele a valóban elkerülhetetlen változtatásokba. A szereplők és a közvélemény beavatása a történések lényegébe ezúttal minden mértéket alulmúlt. Ezért van az, hogy tartalmi hibákra csak mostanában lehet gyanakodni. Az ellátás centralizálása (ágyszám-csökkentés, kórházbezárás), a járulékbehajtás szigorítása és a co-payment elvének bevezetése (vizitdíj, dobozdíj, ágydíj) valószínűleg szükséges lépések, de a lényegen csak keveset változtatnak.

Gyurcsány miniszterelnök már első kormányra kerülésekor politikai döntést hozott a biztosítási elv bevezetése mellett, noha akkor semmi sem történt: az OEP továbbra is önkormányzat (függetlenség) nélkül működött, a minisztérium egyik osztályaként. Ezen, amennyire tudható, az új koalíciós szerződés sem változtatott. Nehezen képzelhető el, hogy anélkül lesz több biztosítónk, hogy előtte egy is lett volna. Csak két sarkalatos "technikai" probléma: a járulék döntő hányadát nem a biztosított fizeti, hanem a munkaadójától hajtják be adóként. A biztosítottnak nincsen befolyása a szerződésre és a szolgáltatásra, sőt a befizetésre sem. (Ennek fényében elég furcsa, hogy az egymillió "potyautast" figyelmeztetik, majd kizárják az ellátásból.) A másik, nem kifejezetten biztosításkonform "érdekesség", hogy az egészségügyi szolgáltatási piacon a "vevő" (az OEP) diktálja az árakat, miközben a szolgáltató (rendelő, kórház, mentőszolgálat) minden beszállítója (gyógyszer, műszer, közmű) piaci áron dolgozik. Igazán merész fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljünk egy szolgáltatói versenyt ilyen körülmények között. Ahhoz még inkább, hogy azt higgyük, az új (magán)biztosítók érdeke az lesz, hogy többet fizethessenek a kórházaknak.

A Molnár-éra intézkedései a szolgáltatói oldal működésének racionalizálását jelentik, de a legjobb indulattal sem tekinthetők egy esetleges kórházreform kezdeti lépéseinek. Ami még nagyobb baj, hogy nyomatékosan ellene mennek a több biztosítóra épülő finanszírozási reform olyannyira sürgetett nyélbe ütésének. Az ellátás területi centralizációja és felülről vezérelt uniformizálása (súlyponti kórházak) ugyanis megkérdőjelezi a biztosítók majdani versenyének hitelességét, hiszen (belátható ideig) csak ugyanazon szolgáltatás finanszírozását ígérhetik.

Elképzelhető, talán valószínű, hogy az egészségügy finanszírozási oldalán is célszerű valamiféle versenyhelyzetet, akár mesterségesen is létrehozni. Az viszont biztos, hogy most (már) nem ez a következő jó lépés. A közös (nemzeti) kockázatvállalás jegyében függetlenné és politikamentessé tett, szakmailag megerősített OEP autonóm területi egységekre bontása gyorsabb és jobb eredményekkel kecsegtet, továbbá ez találkozik a köz túlnyomó részének elvárásával. Mindez természetesen (és hatályos törvényeink szerint) nem zárja ki, hogy e mellett, a piacgazdaság szabályai szerint beinduljon a magánszféra mind a finanszírozási (biztosítói), mind pedig a szolgáltatói oldalon, egymást gerjesztve. Molnár miniszter úr ténykedése (ha többet nem is), annyi eredményt hozott, hogy a tárcát kezükben tartó liberálisok ráérjenek még egyszer átgondolni, vajon hajt-e a tatár, hajt-e a konvergenciaprogram és vajon hány százalékot visz el a remélt 2010-es tízből a mostani türelmetlenség és indokolatlanul nagy önbizalom. A Fidesszel (és a KDNP-vel) sajnos nem lehet tárgyalni, de a többiekkel igen, és kell is.