- Kormányválság van?

- Egyáltalán nincs. A legnépszerűtlenebb miniszter távozása akár a kormánypártok előnyére is válhat.

- Lehet hinni annak a verziónak, hogy Gyurcsány Ferenc teremtett olyan helyzetet, hogy a rendkívül népszerűtlen miniszter távozzon a színről?

- Nem tudom. A reformértelmiség jó része számára Molnár Lajos az egészségügy magyar ugarát végre felszántó rettenthetetlen bajnok volt, pedig szerintem kevesen tettek többet azért, hogy a közvélemény meggyűlölje a reformeszmét. A reform nem valami önmagában való legfőbb jó. Rosszul eltervezett és kivitelezett megoldásokkal roppant károkat lehet okozni. Ám egyébként is, az eddig elfogadott törvények túlnyomó része alapjában véve nem reformált, hanem inkább újraállamosított és központosított.

- Újraállamosított? Nem arról volt inkább szó, hogy a kádárizmus utolsó "ingyenbástyáját" rombolta le Molnár Lajos?

- A vizitdíj háromszáz forintja csekély mértékben valóban fizetőssé tette az egészségügyet. De ami eddig történt, meglehetősen kevés megtakarítást hoz majd, és félő, inkább növeli a hazudozást és az igényt a hálapénzre.

- Miért beszél visszaállamosításról? A szabad demokraták szerint piacelvű kapitalizmus lesz végre az egészségügyben!

- Az eddig elfogadott intézkedések szerint még távolról sem. Ezek inkább minden korábbinál rigorózusabb protokollokkal kívánják korlátozni az orvosok döntését a gyógymódok és a gyógyszerek megválasztásában. A mai kevés megkötéssel behatárolt betegpályák helyére központilag szabályozott betegutak kerülnek. A kórházi kapacitások felszámolásáról, egyes intézmények, osztályok bezárásáról nem a piac - a biztosítók vagy a betegek döntése - határozott, hanem rövid úton maga a miniszter. A régi tervutasításos rendszerben ismert módon természetesen a kormányzatot azonnal megkísérelték befolyásolni a különböző érdekcsoportok. Az ágyszámleosztás így szükségképpen a politikai-hatalmi racionalitás alapján történt. Ahol a kormánytöbbség erős emberei léptek fel, ott többé-kevésbé célt is értek. Ekként viszont mindösszesen három kórházat zárnak be teljesen, és néhány kórházat alakítanak át ápolási intézménynyé. Csakhogy a finanszírozás döntően teljesítményközpontú, így alig lesz valódi megtakarítás.

- A lemondott miniszter az egészségügyi reformot, a vizitdíjat azzal indokolta: így az orvos, a kórházak "köszönnek" a betegnek - vagyis: a beteg alkupozícióba kerül.

- A betegek már ma is a vizitdíj sokszorosát, nemritkán százszorosát adják hálapénzként orvosuknak. A háromszáz forint bajosan erősíti alkuerejüket. Viszont roppant érdekek fűződnek a mai rendszer fenntartásához. Az orvosok és a betegek mindent megtesznek majd azért, hogy alig változzék valami. Az egészségügyben dolgozók ne veszítsenek sokat adómentes jövedelmükből, a gyógyulni akarók pedig megkapják szokásos ellátásukat. A vidéki Magyarországon, ahol a betegek ritkábban lépnek ki a kötött betegpályák rendszeréből, bizonyára érdemileg minden a korábbi módon működik majd tovább. Ellenben Budapesten, ahol sok a kórház, és igencsak véletlenszerű, hogy melyik beteget választja el régi orvosától az új beutalási rend, meglehetősen igazságtalan helyzetet eredményez a harmincszázalékos térítési szabály. Az eddig elfogadott törvények célja alighanem csupán az, hogy előkészítsék a terepet a több-biztosítós modellnek.

- Biztos, hogy jön a több-biztosítós modell?

- Nélküle az eddigi intézkedések nemigen állnak meg a lábukon. Csakhogy a minden európai ország gyakorlatától eltérő magyar modell hatalmas üzleti és politikai kockázatot tartogat a magánbiztosítók számára. A magyar egészségügy mostani formája a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára rögzült. Formálisan fennmaradt a társadalombiztosítás állami tulajdona, ám az orvoselitek mind szabadabban működtették az egészségügy eszközeit, a betegek meg a kapcsolatok és a hálapénz rendszerén át kivívták a szabad orvosválasztás jogát. A vezető orvosok a társadalombiztosítás eszközeit használva a késő szocialista időkben kimagasló jövedelmekhez jutottak. A rendszerváltás után azonban egészségügyünkre hirtelen rázúdult a modern diagnosztikai és orvosi eljárások, gyógyszerek özöne. Az igazán kemény költségvetési korlát nélküli társadalombiztosítás nemigen tudta megfékezni a kiadások robbanását. A versenyszféra vállalkozásai és munkavállalói viszont minden úton-módon minimalizálják befizetéseiket. Az új biztosítóknak Augiász istállóját kellene rendbe tenniük, aminek nyilvánvalóan meglenne a maga nem kevés díja.

- Ráadásul Orbán Viktor máris kilátásba helyezte, hogy a Fidesz választási győzelme után mindent visszafordít.

- Ennek kockázata miatt is csak dupla profit mellett ésszerű a biztosítótársaságoknak belevágniuk a magánosításba. Akkor reménykedhetnek jelentős megtakarításokban, ha képesek el-

érni, hogy az alapbiztosításban a diagnózis megállapítása, a komplikációk kizárása a lehető legkevesebb költséggel folyjék, így viszont az olcsóbb gyógyítás összes kockázata jobbára a betegre hárulna. Aki többet akar, az ne kapcsolataival, és ne is hálapénzzel érjen célhoz, hanem fizesse meg a biztosítók messze drágább külön- csomagjait. Negyven esztendő gyakorlatát kellene egyszerre megfordítani: nem csoda hát, hogy a magánbiztosítók nem tolonganak az elvégzésére.

A különböző tervezetek ezért a legdrágább betegségek finanszírozását - rák- és szívbetegségek - megtartanák az állami egészségbiztosító feladatának. A nagy kedvcsinálás következményeként előfordulhat, hogy a reform végén a beteg, az orvos és az államháztartás egyformán rosszul jár, egyedül a biztosítók érdeke érvényesül majd.

- Az intézményesített korrupcióval, a paraszolvenciával együtt élő állampolgár úgy érzi, hogy az ingyenes egészségügyi ellátás egyszerre fizetős lesz.

- A hazai egészségügy régen nem ingyenes, ám a betegek és orvosok egyformán szerzett jogaikat féltik. És van is mit félteniük: minden irtózatos baja ellenére nemzetközi összehasonlítások szerint a magyar egészségügy a térség egyik legjobbja. Sőt, bizonyos mutatói megelőzik több régi EU-tagállam adatait is. Nálunk például eddig nemigen volt hónapokig tartó sorban állás. Egy rosszul kifundált reform sokat ronthat a helyzetünkön. Közoktatásunkhoz hasonlóan hamarjában eljuthatunk Európa egyik legszegregáltabb egészségügyi rendszeréhez. Az alkalmi munkából élők sok százezres csoportjai bármiféle biztosítás nélkül maradhatnak, ezzel lecsúszásuk még teljesebb lesz. Csakhogy a mai állapot kétségkívül finanszírozhatatlan. Tavaly már ott tartottunk, hogy az egészségügyben elköltött minden három forintból alig több mint kettőnek volt csak meg a fedezete.

- Ön szerint mégis milyen biztosítási modell felelne meg a konvergenciaprogramnak és a rendezőelveknek: a szolidaritás és az öngondoskodás egyensúlyának?

- Nincs minden bajunkra megoldást kínáló modell. Én egyedül a kiegészítő biztosítások közt adnék teret a magánbiztosítóknak. Ellenben egy felső határral legalább tíz százalék erejéig részben fizetőssé tenném az egészségügyet. A legelesettebbek közgyógyellátásra lennének jogosultak. Így a betegoldalon megjelenne a költségvetési korlát, a kórházak jövőjéről legalább részben a betegek döntése határozna.

- Visszatérve a koalíciós konfliktushoz: mi lehet a megoldás?

- Az SZDSZ háza táján sokan szinte messianisztikus reményeket fűznek a több-biztosítós modellhez. Ám hitvitázó elszánásuk sokszor nem a hazai valósághoz igazított józan közgazdászi megfontolásokon, hanem döntően világnézeti-ideológiai előfeltevéseken alapszik. A szocialistáknak, mint általában, most sincsen saját megoldási javaslatuk, csupán érdekeik. Így aztán ismét úgy tűnik, hogy a kis párt terelgeti a nagyobbat. Mégis csaknem minden az MSZP belátásán múlik. Az SZDSZ küldhet annyi ultimátumot, ameny-nyit csak akar, a koalíciót mégsem mondhatja fel, mert akkor ősszel előre hozott választások lesznek, és máris jön vissza Orbán Viktor.

A mai állapot kétségkívül finanszírozhatatlan