A dán agrárbiztos lapunkban minap megjelent nyilatkozata után akár ez is lehetne az első gondolata a hortobágyi-bábolnai államképben felnevelkedett magamfajtának, ám gondolkodni sohasem késő: tegyük hát. Mariann Fischer Boel uniós agrárbiztos (decens, konzervatív, ősz hajú úriasszony) lényegében azt mondja, hogy a magyar agrárgazdaság legnagyobb ágazatait - főként a bort és a gabonát - érintik azok a szigorító intézkedések, amelyek ha most azonnal nem is, de a közeljövőben igenis életbe lépnek. "Nem támogatunk raktárakat" - mondja, és ez az ő szájából kissé fenyegetően hangzik.

Merthogy a magyar mezőgazdaság pillanatnyilag nem más, mint egy hatalmas, nagy befogadó- és kibocsátóképességű, földrajzi elhelyezkedése okán azonban erősen korlátozott forgalmú raktár, amelynek mindenkori üzleti helyzetét az határozza meg, hogy éppen milyen percentet mutat a chicagói árutőzsde aktuális táblázata. Boel erről beszél, nem másról. Amikor uniós tagok lettünk, a problémával már rég terhes volt a közös Európa agrárszabályozása, mi már - a lengyelekkel, később a románokkal, a bolgárokkal közösen - csak ronthattunk az épp dánnak, hollandnak, vagy éppen franciának nevezett modell amúgy is ingó egyensúlyán. Igen, változás jön, mégpedig kemény: két-három év múlva aligha szerepel majd az éppen aktuális magyar agrárminiszter a népszerűségi lista elején. Az a döntés ugyanis, amit Boel asszony vázol, pontosan a hagyományos magyar agrárgazdálkodást kapja derékon: az uniónak egyszerűen nem kell a nálunk olcsón és nagy tömegben termeszthető gabona (pontosabban nem akarja azt támogatással raktárra termeltetni), a bor, "amit senki nem akar meginni". E pillanatban azonban a magyar gabonatermesztő és a borász kiszámítható és a tényleges üzleti viszonyokat tekintve bőkezű támogatást kap azért, aminek jövedelme a pillanatnyilag stabil (vagy annak hitt) dotálási rendszerből származik. Ennek lesz vége, állítja a biztos, csak éppen más szavakkal.

Mindig elcsodálkozom azon, milyen rövid az ember emlékezete és jövősejtése. Akad például, aki az oroszokkal való élelmiszerkereskedést az ördöggel való cimborálásnak tartja, pedig egykor az a ma sokat emlegetett energiabiztonság egyik legfőbb támasza volt. Egyébként üzletnek sem volt olyan rossz, mondjon bárki bármit. Ha most mindent egybevetünk, akkor úgy negyven százalékkal kevesebbet hoz egy "élősúly-egyenértékben" számolt mai disznó, mint az, amit huszonöt évvel ezelőtt kivittek Záhonynál. Az a sertés lazán megette az úgynevezett gabonafelesleget, megtermelte a kézimunka már akkor sem kevés költségét, és mellesleg igen jó százalékkal váltotta saját húsát olajra. A nyolcvanas évek második felében, tehát már bőven a legnagyobb közgazdasági slamasztika korában a "szovjet vonatkozásban kemény elszámolású" külkereskedelmi mérlegünk még mindig aktívumot mutatott, és ebben az élelmiszer főszerepet játszott - ez a viszonylat bármennyit, bármiből elnyelt, és ha mással nem is, gázzal, olajjal akkor is fizetett. Most fordított a helyzet: legfőbb jelenlegi piacunk (vagyis az a bizonyos uniós) szabályozása visszafogna gyakorlatilag mindenféle tömegtermelést. Lehet lírázni támogatásokról meg piacgazdaságról, de ez a tény. Erről üzen nekünk a biztos. Megint húzni kell egyet a nadrágszíjon: ha semmi más, hát ez biztos.