Pontosan úgy, mint Platón rendszerében az ideák, amelyek az igazi realitást képviselik, míg a látható világ dolgai e realitás árnyképei csupán. Mi persze, nem Platón rendszerében élünk, legalábbis amióta rendszert váltottunk. Bár ki tagadhatná, hogy az új rendszerben az árnyék realitása olykor erősebb, mint maga a valóság. A kormányzat is árnyéka csak önmagának. Nem is beszélve az ellenzékről. Úgyszintén árnyék a parlament, a demokrácia, a köztársaság. Talán tegnap is az volt, csak nem látszott ennyire.

Rendben van: egy kormány olykor árnyékkormányt vet. Egy gazdaság - árnyékgazdaságot. De mi a realitás? Minek az árnyékában élünk? Mi veti az árnyékot és honnan? Valamilyen rettenetes erő fenyegető árnyéka vetül-e ránk, avagy épp ellenkezőleg: az erő árnyékká válása, a valóságvesztés, az elgyöngülés fenyeget-e inkább? Nem saját árnyékunkkal viaskodunk-e? Netán oltalmazó-védelmező árnyék vetül ránk - az elközelgő fejlesztve-gondoskodó állam kitátott cápaszája, mint végső menedék? Avagy hiába keressük a valót: realitás talán már nincs is. Elvitte a cica. Államok, nemzetek, pártok, gazdaságok - árnyképek vagyunk csupán a globális hatalom barlangjának világfalán. Hatalomkáprázatok. Pénztünemények.

Az Államot író Platónnak nem volt kétsége az ideák világának reális létezéséről, arról sem, hogy létezik ideális állam, amelynek tündöklő égi realitását a létező államformák imbolygó árnyképei - arisztokrácia, timokrácia, oligarchia, demokrácia és türannoszi uralom - csak eltakarják. Az ideális állam árnyéktalan ideája árnyékokat vet: ezeknek az árnyékoknak a táncát látja az ember a nevezetes barlang falán, megkötözve és háttal ültetve a barlang bejáratának. Platon ezeket a valóság nélküli árnyképeket eidolonnak, vagyis hamis képeknek nevezte. Innen az idol, a bálványkép jelentése is: hamis kép, üres kép, puszta látszat. Az árnykép a valóság helyére áll és elfedi az igazságot. Vajon nem ugyanígy árnyékok, üres bálványképek démonikus táncát látjuk-e mi is, megkötözött és az igazi valóságnak háttal ültetett állampolgárok a képernyőn manapság? Nem eidolonok és szimulákrumok rabjai vagyunk-e, amikor a politika vakvilágának forgatagába nézünk és polgárháborút, puccsot, nemzethalált, országvesztést vizionálunk ott, ahol csak a demokrácia régóta tartó vajúdási folyamatának, az egypártrendszer születésének utolsó felvonását látjuk? Engedjük-e megszületni? Hogyne engednénk, ha meg vagyunk kötözve, és háttal ülünk a valóságnak?

Mert mit látunk? Azt látjuk talán, hogy a jelenlegi árnyékkormány (az igazi és örök, mint tudjuk, az égben lakozik, és az utcán nyilatkoztatja ki magát) egészen valóságos ténykedései, ilyen-olyan melléfogásai, kapkodása, rossz döntései, gyatrán kivitelezett intézkedései, kényszerű reformkurzusának nem-demokratikus menete, civilizátori allűrjei valóságos társadalmi vita, racionális politikai diskurzus tárgyát képezik? Azt látjuk talán, hogy valóságos társadalmi és politikai mozgalmak valóságos politikai alternatívákat fogalmaznak meg vele szemben? Nem, mi nem ezt látjuk. Mi a barlang falára meredünk. Ahol árnyékok ádáz küzdelme folyik árnyékok ellen. A nyelv, amelyen az önmaga árnyékává vált kormány eddigi szerény sikereinek és ennél valamivel komolyabb kudarcainak kritikája zajlik, a tömegkultúra barlangjának nyelve: a mantraszerűen ismételgetett és egyre váratlanabb, egyre fantasztikusabb ötletekkel megújított extatikus vagy groteszk túlzások nyelve, amelynek virtuóz művelői - a politika PR-osai - mindent a hatásosságnak, a politikai áru eladhatósága szempontjának rendelnek alá.

Csak akkor tűnik ki e túlzások idétlensége, végletes komolytalansága, önparodisztikus jellege, ha egy halomba rakjuk őket. Valahogy így: a pedofil rendőrkormány, amelynek muszkavezető kiszes újarisztokratái éppen ferdeszemű idegenek millióinak betelepítésével és népellenes álreformjaikkal egy egész nemzetnek próbálják örökre elvenni kedvét az élettől, miközben saját zsebüket megtömve a multinacionális tőke, a Gazprom, a kínai diaszpóra és a szcientológia egyház szekerét tolják, újabb merényletre készülnek az Igazság Napja, a Nemzet Holdja, valamint Isten, Haza és Család ellen. Ezen a ponton jöhet az újabb PR-ötlet, a politikai pillanat újabb népszerű túlzása.

Ez azonban csak a retorikai jelmez, amelybe a politikai rosszat öltöztetik. Persze, ez az öltöztetés inkább vetkőztetésként, leleplezésként, a politikai rossz álarcainak sorozatos lerántásaként valósul meg: talán nincs is arca, csak álarcai vannak. Arca riasztó álarcok sorozatára hullik szét. Nincs arca, avagy ami ugyanaz: a békésnek és szelídnek látszó politikusi arcok mögött rút állatpofák és torz démonarcok vigyorognak és vicsorognak. Mint valami középkori bestiáriumban. A burleszk határát súroló démonikus politikai nyelvezet, amely hatásvadász fogásait a kommersz tömegkultúra világából meríti, mégis csupán a felszín.

A lényeg a politikai Rossz jelentésének, az Ellenség mítoszának fenntartása, napi újratermelése. Ezen a szinten - a mitológiai ellenségképzés szintjén - azonban többről van szó, mint a tömegkultúra piaci trükkjeinek professzionális alkalmazásáról és ilyen-olyan előítéletek élményszerű formába csomagolásáról, majd pedig besulykolásáról. Ezen a szinten mindannak kivetítésével és az ellenfélre való rávetítésével találkozunk, ami magában az Ellenséget konstruáló politikai szereplőben rejtezik. Rejtezik, mert alig tud róla valamit. Carl Gustav Jung nevezi a személyiség tudattalan világának e részét árnyéknak. "Szörnyű az a gondolat, hogy az embernek árnyoldala« is van, amely nemcsak apró gyöngeségekből és szépséghibákból áll, hanem valósággal démoni dinamikájú - írja egyik levelében, 1917-ben. - Az egyes ember ritkán tud erről; mert neki, mint egyénnek, hihetetlennek tűnik, hogy valahol s valamiképp kénytelen túllépni saját határain. De ha ez az ártatlan lény tömeget alkot, alkalmasint őrjöngő szörnyeteggé torzul, minden egyed csak a monstrum testének apró sejtje lesz, és mint ilyen, akarva-akaratlan nem tehet mást, ki kell elégítenie a bestia vérszomját, sőt minden erejével táplálnia kell azt."

A jungi lélektanban mindaz árnyékba kerül a személyben, amit nem tud vagy nem akar tudni önmagáról, mert - mondjuk - eltér önképétől, vagy attól a képtől, amelyet elvárnak tőle. Csakhogy amiről nem tud, vagy amit árnyéklényéből, "fekete alteregójából" letagad maga előtt, ahelyett, hogy integrálná és a benne rejlő vitális erőt felszabadítaná, korántsem szűnik meg létezni. Csupán kikerül ellenőrzése alól, és előbb-utóbb hátba támadja őt. "Rendkívüli körülmények kiugraszthatják belőlünk "kontraszemélyiségünket", aminek következményei kiszámíthatatlanok." - mint Bodrog Miklós, Jung magyar követője és értelmezője írja. Rendkívüli körülmények között az árnyék-személyiség, az ember "sötét lénye" lehasadhat a személyiségről, és önálló életre kelhet. Ilyen rendkívüli körülmények lehetnek például a különféle háborús helyzetek, élet-halál küzdelmek, súlyos traumák, ilyen-olyan kihívások vagy vereségek, melyeket a személy teljes erkölcsi vagy egzisztenciális megsemmisülésként vagy ennek veszélyeként él át.

A politikusok gyakran válnak árnyékszemélyiségük foglyává, árnyékharcosokká, akik saját árnyékukkal harcolnak, amikor ellenfelüket támadják és gyötrik. Minél inkább elfojtotta magában saját "árnyékszemélyiségét", minél inkább saját ellenségévé tette azt valaki, annál nagyobb késztetést fog érezni az árnyék más személyekre való kivetítésére, és annál ádázabb harcot fog folytatni ellene. Mert nem vele, hanem valójában önmagával harcol, önmaga egy részétől akar ily módon megszabadulni. Az alapkonfliktus nem a politikában, hanem a lélekben húzódik, s ami a politikában megjelenik belőle, az az egész személyiséget összeomlással fenyegető belháború kivetülése csupán.

"Az árnyék problémája nyilvánvalóan minden politikai konfliktusban nagy szerepet játszik. (...) Ha az emberek másokban ismerik fel saját tudattalan törekvéseiket, azt "projekciónak" nevezzük. A politikai agitációk minden országban tele vannak ilyen projekciókkal, éppúgy, mint ahogyan a kiscsoportok és egyének pletykái is. Mindenfajta projekció elhomályosítja az embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást, és ezáltal megfoszt minket a valódi emberi kapcsolatok minden lehetőségétől. Van egy további hátránya is az árnyék projekciójának. Ha saját árnyékunkat mondjuk a kommunistákkal vagy a kapitalistákkal azonosítjuk, saját személyiségünk egy része az ellenkező oldalon marad. Ennek az lesz az eredménye, hogy az egyén állandóan - noha önkéntelenül - saját háta mögé kerül. Ily módon akaratlanul saját ellenségét segíti. Ha azonban felismerjük a projekciót, és félelem vagy ellenségeskedés nélkül meg tudjuk beszélni a dolgot a másikkal, érzékenyen odafigyelve rá, akkor van esély a közös megértésre - vagy legalábbis a fegyverszünetre" - mondja Jung egy kései előadásában. (Carl Gustav Jung - Az ember és szimbólumai, Göncöl Kiadó, 1993. 175. l.)

Nos, ez itt a kérdés: felismerjük-e árnyékaink kölcsönös egymásra vetítését? Mert árnyék és valóság harcának terepe nem csak az egyes személy lehet, hanem egész társadalmi csoportok, egész közösségek is. Felismerjük-e a saját árnyéklényünk projekcióját, azaz képesek leszünk-e a barlang bejárata felé fordulva egyénileg és közösen valóságos dolgokról beszélni és valóságos problémákat megoldani, avagy árnyékokkal viaskodó, démonikus szenvedélyektől megszállt, meghasonlott tömeggé válva magunk is árnyékként foszlunk szét ama barlang falán? Újabb okulására az okulni sehogy sem akaró vagy tudó utódoknak.