Már megint egy Coppola!
Na, nem is feszült. Érettségi után itt-ott beletapicskolt a színészkedésbe (többek között a Keresztapa III-ban), sertepertélt egy picikét Lagerfeld körül a Chanel házban, aztán kikötött az írásnál meg a rendezésnél. Csúnya hollywoodi nyelvek szerint (akik azért szalonképesen fogalmaznak!) a filmfőiskola környékét is elkerülő Sofia Coppola alkotásai bizony jócskán magukon viselik a családi stemplit: a bátyja a dramaturgja, az apja bábáskodik fölötte A-tól Z-ig, és a végtermékbe olykor még Nicolas Cage is belekotyog.
- A budapesti Titanic Fesztiválon azzal az ajánlólevéllel mutatják be legutóbbi filmjét, a Marie Antoinette-et, hogy tavaly a cannes-i filmfesztiválon kifütyülték...
- Összesen öten vagy hatan fütyültek, engem egy csöppet sem zavart. Csak az bántott, hogy utána annyira felfújták, ugyanis vastapssal ért véget a vetítés, és másnap a Cahier du Cinemától olyan fantasztikus kritikát kaptam, hogy kiverte a biztosítékot. Hogy mekkora zsizsegés alakult ki a film körül, abszolút érthető. Az embereket izgatta, hogy mertem így hozzányúlni a témához meg a dialógusokhoz.
- Hát kicsit életidegen a XVIII. századtól a "tökjó" meg a "király". Márpedig ezekkel a jelzőkkel illették a filmet azok a kritikusok, akiknek tetszett.
- Nem én mondtam, hanem az újságírók. Az, hogy király, ki nem jön a számon. A tökjó még belefér, ha például olyan zenét hallgatok, ami megfog. Meg különben is visszaköszön a kamaszkoromból. De emberekkel kapcsolatban nem szoktam használni.
- Pedig megtehetné, mert az a Marie Antoinette, akit ábrázol, öltözködésében korabeli ugyan, de viselkedésében és mentalitásában abszolút modern.
- Tojáshéjtánc volt írni és rendezni, mert egy mai ésszel megemészthető fiatal nőt akartam tálalni a közönségnek, tehát nem történelmi szemszögből dolgoztam fel Antonia Fraser könyvét. Azt akartam bemutatni, hogyan érezhette magát egy akkori fruska, aki egyszer csak belecsöppen ebbe a túlfűtött, dekadens világba a maga izgágaságával, szertelenségével, felelőtlenségével, és eleinte elképesztően frivol dolgokat művel, aztán szép lassan benő a feje lágya.
- Tagadja, hogy van önök közt némi párhuzam, legalábbis ami az ön hollywoodi kék vérét illeti?
- Én egy napot se tudnék eltölteni úgy, ahogy Marie Antoinette élt Versailles-ban, ráadásul abban a famíliában. De az alaptörténet rímel. Adva van egy fiatal lány, aki állandóan összekap a testvéreivel, a házassága révén meg kell barátkoznia egy sor idegen dologgal, sokáig vergődik, aztán valahogy mégis boldogul. Az én életem nem zajlott ekkora rivaldafényben, de ez az embermese majdnem olyan, mint az enyém.
- A történelem nem kezeli ekkora rokonszenvvel Marie Antoinette-et.
- Én se hőst, se mártírt nem akartam csinálni belőle. Csak az érdekelt, hogyan találja meg valaki az identitását egy számára idegen kultúrában. A korabeli Versailles rendkívül felszínes, habókos világ volt, ahol minél jobban cicomázta magát egy nő, annál nagyobb lett az ázsiója. Mivel Marie Antoinette nézőpontjából mesélem el a történetet, sokkal szimpatikusabb embert rajzoltam, mint amilyen valószínűleg volt, de ez a lány legalább megpróbált kitörni a kertészkedésével, a koncertjeivel, és tele volt jó érzéssel még akkor is, ha néha csacsi döntéseket hozott és elhamarkodottan fecsegett.
- Arra a híres idézetre gondol, hogy ha a szegényeknek nem telik kenyérre, egyenek kalácsot? Amit Marie Antoinette váltig tagadott?
- Ez egy korabeli pamfletben jelent meg, ami akkor pont olyan bóvli volt, mint ma a bulvárlapok. Szenzációhajhászatból gyártott hírek sokasága. Például olvastam, ha Marie Antoinette kisétált a kertbe, hogy gyönyörködjön a napfelkeltében, azt írták, hajnalig orgiázott a bukszusban. Arra pedig semmilyen bizonyíték nincs, hogy az a bizonyos kalács-kenyér idézet tőle származik. Medici Katalinnak is tulajdonítják.
- Egyes kritikusok azt kifogásolták, hogy nem kísérte a bitófáig a hősnőjét, ezért lett súlytalan a film.
- Igen, mert én beértem azzal, hogy mire Marie Antoinette-et elfogták, felnőtt nő lett. Igaz, olyan kipárnázott elszigeteltségben élte le azt a kis rövid életét, hogy fogalma se volt, mi zajlik odakint a világban. Mikor a forradalmárok rájuk törték a palotát, nem is értette, mi történik, hová viszik és miért. De szerintem emelt fővel halt meg, abban a biztos tudatban, hogy mint nő, anya és ember a lehetőségekhez képest megállta a helyét. Marie Antoinette-et nem végezték ki azonnal, sokáig börtönben sínylődött. Elhúzhattam volna odáig, de nekem nem az a dráma volt a témám.
- Tévednék, hogy mégis Csehovot hallom ki belőle?
- Annak idején faltam Csehovot, és biztos komoly hatással volt rám, mert már megint női történethez nyúltam, amellyel egyébként most kikerekedik a Virgin Suicides és az Elveszett jelentés trilógiám. Csak nem tudatosan.
- Sokan azt is a szemére hányták, hogy ennek a filmnek sokkal inkább európai a szellemisége és a látványvilága, mint hollywoodi.
- Én viszont bóknak tekintem, és köszönöm. Európai filmeken nőttem föl, ezekből tanultam meg ezt a szakmát, és kifejezetten kértem az operatőrt, hogy még csak véletlenül se úgy fényképezze a versailles-i kastélyt, ahogy egy amerikai turista, hanem próbálja meg visszaadni a grandiózus miliő klausztrofóbiáját. Azzal a levegővel, amivel például Helmut Newton fotózta a dekadens európai arisztokráciát.
- Lehet vitatkozni a filmjeinek értékeiről, de vitathatatlan, hogy az eddigi három rendezése körül mindenütt felcsaptak a hullámok.
- Mert utálom a langyos dolgokat, kísérletezni viszont nagyon szeretek. Ha ennek az az ára, hogy a közönség egyik fele szereti, a másik fele utálja a filmemet, még örülök is, mert legalább mindenki meg tudja mondani, hogy miért.
- Családi vállalkozásban készült ez a filmje is: apja volt a producertársa, a bátyja megint besegített, és ha nem is rokon, de a jelmeztervező is régi bútordarab. Ez jó vagy rossz?
- Pici koromban megtanultam az apu forgatásain, hogy a filmcsinálás olyan, mint egy nagy családi banzáj. Ráadásul évtizedekig ugyanazokkal az emberekkel dolgozott, akik nekem mára már szinte a vérrokonaim. Fél szavakból értjük egymást. Hogyne lenne fantasztikus így filmet csinálni?
- Volt egy időszaka, amikor komolyan érdekelte a divat, s most a Marie Antoinette-ben kiélheti magát. Remélem, rendesen beruházott a jelmezekből!
- Szépek a szemnek, de hordhatatlan darabok. Csak egy legyezőt vittem haza. A vitrinbe.
Hollywood, 2007. április
SOFIA CARMINA COPPOLA (becenevén Domino) 1971. május 12-én született New Yorkban. Apja Francis Ford Coppola filmrendező, felmenői között feltaláló, zeneszerző, karmester is van. Érettségi után kisebb szerepekben tűnt fel a Cotton Club, a Peggy Sue Got Married c. filmekben és a Keresztapa III. részében, majd úgy döntött, divat- és jelmeztervező lesz, és fél évre Párizsba költözött. Tanulmányait hasznosította a Spirit of '76 c., bátyjával közösen készített filmben. Tévészereplést is vállalt Nick Cassavetesszel egy komédiashow-ban. Rendezői pályafutását 28 perces rövidfilmmel kezdte (Bed, Bath and Beyond), majd 2000-ben megrendezte az amerikai kertvárosi fiatalokról szóló Virgin Suicidest. 2003-ban saját forgatókönyvét vitte filmre Elveszett jelentés címmel, s ezért Golden Globe- és Oscar-díjat kapott. 2006-ban rendezte meg Antonia Fraser könyvéből a Marie Antoinette-et, melyet a cannes-i filmfesztiválon mutattak be. Coppola 1999- 2003 között Spike Jonze rendező felesége volt, majd Quentin Tarantino barátnője. Jelenleg Thomas Mars (a francia Phoenix együttes szólistája) az élettársa, akitől gyermeke született. Párizsban él.
