Utcán kallódó emberekkel készült interjúk sorozatát teszi közzé az Oltalom Karitatív Egyesület folyóirata. A Népszabadság Online a Csillagszálló munkatársainak engedélyével újraközli az egyik beszélgetés szövegét, hogy ezzel is felhívjuk a figyelmet erre a kitűnő utcalapra.

---

„Adódtak problémák”

A felvétel időpontja: 2004. 12. 15. 12 óra.
Helyszín: XII. kerület, Németvölgyi út - Stromfeld Aurél úti kereszteződés.
(Ál)név: Magdi.

– Hány éve tartja magát hajléktalan embernek?

– ’95-től. Van két kislányom, az egyik most lesz 18 éves, a másik januárban 14 éves, de egy családi ügy miatt lett olyan, hogy elvesztettem őket. Nem akarok nagyon belebonyolódni, de legjobban az unokanővérem meg az édesanyám volt a hibás, akik elvették a gyerekeket. Elmentem volna albérletbe ötezer forintért, és mire elintéztem, közben az unokanővéremnek a két gyereke megbetegedett, és ő nem akarta, hogy az én két lányom is beteg legyen, és a hátam mögött odavitte őket az anyámhoz, holott tudja nagyon jól, hogy én meg az anyám fasírtban vagyunk.

– Amikor megtalálta az albérletet ötezer forintért, miért nem költözött oda?

– Azért nem tudtam odaköltözni, mert addigra már voltak más problémák, akkorra már kiadták másnak.

– A férje nem tudott valamit intézni?

– A férjem, az összejött egy másik… hölggyel. A nagyobbik lányom másfél éves volt, amikor otthagyta az édesapja egy százassal, hogy osszam be egy hónapig.

– A másik lánya egy másik férfitől van?

– Igen.

– Vele együtt van?

– Nem. Az meg azt csinálta, hogy a nagyobbik lányomat kidobta az utcára, a közös lányunkat meg szépen benthagyta a meleg lakásban. A szerencsétlen lány egy szál pólóban, harisnyanadrágban szaladt egy volt szomszédunkhoz, hogy mégis meleg helyen legyen, még az volt a szerencse, hogy a szomszéd tudta, kinek a lánya. És akkor nagy vigyorogva szólt a sógornőm, hogy itt van a szomszédban a lányod.

– Nem tudott valamit csinálni, hogy visszafogadják a nagyobbik lányát?

– Megpróbáltam, mert én közben bekerültem kórházba, majdnem úgy volt, hogy levágják a karomat, mert a kezemre esett egy parázs a kályhából, és hagytam, hagytam, bedagadt a karom. Volt telefonszáma az intézetnek, ahova kerültek a lányaim, csak valahogy eltűnt, és nem tudtam értesíteni az intézetet, hogy mi van velem. Mire kijöttem a kórházból, bementem az intézetbe, közölték velem: a lányok már nincsenek ott. De azért minden évben megemlékezem a születésnapjukról.

– Az intézet rakta ki őket?

– Gondolom… Azt mondták, hogy már nincsenek ottan.

– Ennyit mondtak?

– Igen.

– Ez mikor történt?

– ’95-ben. Akkor volt a nagyobbik lányom 8 éves, a kicsi meg 4 éves, de mindig mentem utánuk.

– Hogyan tűnhettek el szőrén-szálán?

– Gondolom az intézet úgy volt velük… vagyis vele, hogy az anyja nem megy. Csak nem gondoltak arra, hogy lehet, hogy az anyjuknak valami baja van. Úgyhogy ezt azért nem értem.

– A rendőrségen nem szólt, hogy eltűntek a lányai?

– Nem. Az én elképzelésem szerint kiadták nevelőszülőkhöz. De nem mondtam le őróluk, úgyhogy olyan nincs…

– Tartja még a kapcsolatot az édesanyjával?

– Nem, ugyanis az édesanyám közölte velem anno idején, hogy inkább nekem kellett volna megdöglenem, nem a nővéremnek… Akkor milyen anya ez?

– A nővérével mi történt?

– Meghalt. Hogy mibe halt meg…?

– Gyerekkorában?

– Nem tudom, mert akkor már intézetben voltam, csak amikor találkoztam anyámmal, akkor közölte velem, hogy nekem kellett volna megdögleni, és ő bosszút fog állni rajtam. Csak valahogy rosszul sikerült a bosszú, mert az a két kislány…, az, hogy én szültem meg őket, az egy dolog, csak az anyjuk vagyok, és valahogy rosszul állt bosszút, nem?

– Látom, ismerik itt a járókelők…

– Igen, elég sok „állandósaim” vannak.

– Segítenek önnek?

– Persze, van, mikor megyek itt a soron és ide letesznek pénzt. Vannak gyerekesek is, pedig azoktól valahogy nem szívesen fogad el az ember pénzt, de leteszik. Van olyan kislány itten, nemsokára megy majd érte az édesanyja az óvodába, hogy köszön messziről, megsimogassa az arcomat, és leáll velem társalogni. Azért nem minden emberben van az, hogy na, hát ez egy hajléktalan. Nézik, hogy az a hajléktalan hogy áll az emberekhez. Jó, megiszom én azt a kis pohár boromat, mert azért melegítőt kell inni, de normálisan.

– Mennyit iszik egy nap?

– Itt megiszok két pohárral, mert azért az kell, a többit hazaviszem.

– Akkor egy nap egy flakon?

– Igen. Ne haragudjon, ilyen hidegben azért valamit kell…, mert a rövid, az behülyíti az embert. Jó, a bor egy kicsit hideg, de mégis melegít.

– Mondta, hogy a maradékot hazaviszi. Hova haza?

– Ahol szoktunk takarítani, van egy lépcsőház.

– Mióta laknak ott?

– A párom lassan négy éve, én meg olyan fél éve.

– Addig hol töltötte az éjszakákat?

– Kint az utcán. Az az igazság, hogy ezzel is volt egy olyan probléma, hogy másnak a hülyeségéért bekerültem kilenc hónapra börtönbe. Kaptam kilenc hónapot kedvezménynyel, mert én dolgoztam is, hiába sánta a lábam, meg nem voltam az az agresszív.

– Mi volt az ügy?

– Sok minden.

– Rablás?

– Hát azért az nem. Lopás, meg ilyen hasonlók, de nem én csináltam, csak mivelhogy ott voltam az illető mellett, társtettesnek vettek, és bekerültem. Igyekeztem normálisan viselkedni.

– Mitől sánta a lába?

– Megoperáltak csonthártyagyulladással. 42 éves koromban megint megállapították, hogy meg kell operáltatnom, plusz még van egy vércukrom, meg van egy tüdőm.

– Injekciózza magát?

– Nem, inkább azt csinálom, hogyha érzem, hogy kezd gond lenni, akkor egy kanál cukrot beveszek. Vagy hogyha nagyon szarul érzem magam, akkor inkább nem jövök ki.

– Lehet, hogy rossz a kérdés, de a börtönben nem volt mégis jobb? Olyan értelemben, hogy volt rendszeresen élelme meg fedél a feje fölött, melegben volt. Mi a véleménye erről?

– Ez egy olyan dolog, hogy hallottam sok hajléktalantól, hogy direkt télre csinálnak balhét, hogy odakerüljenek. De én úgy vagyok vele, hogy inkább itt kint, mert tudom azt, hogy akkor megyek haza vagy akárhova, akkor csinálok ezt-azt, amikor én akarok, nem vagyok kötöttséghez fogva.

– Ezt a sarkot hogyan találta meg? Mióta árusít itt?

– Fél éve, mióta itt lakom, de hála istennek, látja, hogy itt köszöngetnek nekem…

– Szállóra miért nem ment?

– Mert ott lopnak. Utcán is meglopják az embert.

– Történt már ilyen?

– Igen. Nyár volt, papucsban mentem föl az állomáshoz Zuglóban. Tudja hogy kellett lejönnöm reggel? Zokniban. Pedig nem hiszem, hogy bárkinek ötös, hatos lába lenne. Esett az eső.

– Csak a lopás miatt nem megy be szállóra?

– Igen.

– Étel- és ruhaosztásra eljár?

– Szoktunk. Meg a házban, ahol takarítunk, ott is van, aki ad.

– Kukázni szokott?

– Hát, azt is szoktam…, én nem tudom, az emberek milyen hülyék! Sok olyan dolgot kidobnak, amit szerintem egy értelmes ember nem dob ki. Egy doboz fagyasztott csirkehúst kidobunk? Jó, nem a kukába dobják, hanem a kuka mellé, de ne haragudjon…

– Volt már, hogy különösen nagy értéket talált?

– Pár évvel ezelőtt nyáron itt, a XII. kerületben mentem, kis fekete kukák voltak, három. Felemelem a kuka tetejét, egy zöld szatyorban négy liter vörösbor, kétezer-négyszáz márka.

– Berakta a pénzt bankba?

– Nem. Vásároltunk is, meg beváltattuk is.

– Mennyi idő alatt ment el?

– Szerintem egy hónap. De nem egymagam voltam. Több hajléktalan, aki összetart. Nem mindegyik, de általában a legtöbb igen.

– Ön szerint a társadalom megbélyegzi a hajléktalan embereket?

– Itt vannak olyan autósok, akik úgy köszönnek, hogy kezitcsókolom, vagy ha fiatal, akkor szia, mert én sem úgy állok hozzá, hogy na, leköpöm az autót meg elküldöm a melegebb éghajlatra. Én odamegyek, köszönök, hogy jó napot kívánok, akármi. Ha kell újság, megköszönöm, ha nem kell, akkor azt mondom, hogy viszontlátásra, kellemes napot, vagy most jön az ünnep, kellemes ünnepeket… Viszont volt már olyan, hogy beszélgettünk hárman ezen a helyen. Megállt szemközt a buszmegállóban két Zsiguli, nyolc tagbaszakadt állat kiszállt, intettek, hogy menjünk oda. Én meg az egyik beszélgetőtársam odamentünk, őt elküldték. Akkor azt mondta nekem, aki intett, hogy kétezerért elmennék?… Már tudja, miért?

– Nem. Miért?

– B…ni! Mondom, ne haragudjon… Inkább én simán megkeresem, még ha egész nap is, de azt tudom, hogy tisztán. Vagyis némelyik úgy beszél, azért mert valaki hajléktalan, akkor azt le kell nézni. De volt már olyan, hogy jött egy diplomata kocsi, fölállt ide a járdára, és kezembe nyomott ötszáz forintot, inkább nem ment el a zöld lámpán. Vagy a buszmegállóban állt egy cigány nő, először idejött, adott egy doboz cigit, utána átment, visszajött, ezer forintot adott. Na, akkor most ennyi különbség van az emberek között. Viszont én nem szólhatok vissza csúnyán, mert akkor elveszem magamtól a megélhetést. De valahogy gondolkozzanak el az emberek, hogy nem mindenki egyforma.

– Ön ’95-ben került az utcára, azóta többen lettek vagy kevesebben a hajléktalanok?

– Többen. Van, aki saját hibájából, van, aki családból. Ugye meghalt az édesapám vagy az édesanyám, és akkor a másik fél egyszerűen fogja és kidobja az örököst a lakásból, mert sajnos tudok ilyenről is. És hogyha oda mer menni, akkor azzal fenyegetőzik, hogy rendőrt hív rá. Úgyhogy nem értem ezt az államot, nem csak karácsonykor kell azt csinálni, hogy úúú, hajléktalanság van, nem három napig tart az évnek a 365 napja, hanem van még 362 is. Akkor is kell törődni, mert az, hogy csinálnak szállókat…, ugye nem hajléktalanoknak, mert azok le vannak ejtve… Elmegyünk ide meg oda, törődünk azzal, hogy hol legyen a kurváknak a türelmi zónája meg ilyesmi. Holott azzal kéne törődni, hogy a saját hajléktalanjaink hogy élnek.

– Ön szerint hogyan lehet megszüntetni a hajléktalanságot? Vannak kiutak?

– Igen egyszerű, szerintem legalábbis. Egy, vannak üres helyiségek, szállót csinálni, a másik, lehetne úgy megoldani ezeket a szállókat, hogy akiknek van szakmájuk, villanyszerelés, vízszerelés, szakmabeli hajléktalanokat, hogy maguk megcsinálják a saját helyüket.

– Csöves férfiakkal is beszélgettem, és volt, aki szerint a csöves nőknél nincsen roszszabb. Ön szerint miért mondták ezt?

– Erre megint egy közmondást mondok: ember és ember között különbség van. Mert lehet egy csöves nő tiszta, ha tiszta akar lenni, de viszont lehet koszos is, aki nagy ívben szarik a tisztaságra. Olyanok mondták, gondolom, akik tiszták, akkor ők úgy vannak vele.

– Van különbség aközött, hogy csövest mondunk vagy hajléktalant?

– Van. Visszatérve az előzőre, aki koszos, az koszos akar maradni, nem törődik a tisztaságával. Nagyon sok olyan hely van, ahol lehet mosni, fürödni, tisztálkodni, mert míg ő fürdik, berakja a mosógépbe a cuccait, még hogyha csak egy van, akkor is meg lehet szárítani. Jó, egy egész nap vagy fél nap rámegy, de akkor is tiszta vagyok. De van, akit meg egyszerűen nem érdekel.

– Mióta utcán van, kapott el betegségeket?

– Volt egy kezdődő tébécém, aztán itt van a lábam, a vércukrom.

– Mielőtt kikerült az utcára és látott hajléktalan embert, mire gondolt?

– Sajnáltam. Visszatérve megint a témára, igaz, hogy ez már egy kicsit politika, de vannak, akik szidták a Kádárt, meg szidják. De akkor nem volt kurvaság, nem volt munkanélküliség, meg hajléktalanság se. Mert ha valakinek nem volt munkája, egyből megbüntették, ha kurva volt, egyből megbüntették, ha hajléktalan volt, szintén. És most hol tartunk? Az országnak az a legfőbb problémája, hogy hol csináljanak türelmi zónát a kurváknak.

– Ha elképzelné, hogy a társadalom hogyan nézzen ki a jövőben, akkor milyennek szeretné látni, min változtatna?

– Voltak ezek a választások…, nem úgy kell választani, hogy fűt-fát ígérek, hanem azért teljesíteni is kéne, legalábbis velünk kapcsolatban is. Ugye, emeljük a nyugdíjt, emeljük az akármicsodákat…, hát valahogy úgy kéne hozzáállni, hogy ne csak a magunk malmára hajtsuk a vizet, hanem ha már valamit megígérünk, tartsuk is be.

– Ön eljár szavazni?

– Nem. Minek? Úgyse az lesz, amit azok a szerencsétlen hajléktalanok akarnak.

– Van szolidaritás a hajléktalanok között?

– Sok olyan hajléktalan van, hogy szintén beteges, de nem csak a betegség végett, hanem mert egy összeszokott társaság, úgy vannak vele, hogy figyeli egyik a másikat. Messziről vagy közelről az egy más kérdés, de szerintem figyelnek egymásra.

Az interjú készítője köszönetet mond
Müller Péter Sziáminak az inspirációért
Az interjút Kiss Géza készítette

---

Mezei Anna főszerkesztő bemutatja a Csillagszálló című kulturális utcalapot.

A Csillagszálló árának fele az árust illeti