A szocialisták közül sokan (amint az ellenzék is) inkább a jelenlegi Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak adnának valódi biztosítói jogosítványokat, azaz az OEP maga dönthetne arról, milyen orvosi szolgáltatást melyik kórháztól vásárol meg, milyen gyógyszerek árához ad támogatást a kötelezően befizetett járulékokból. Az MSZP szakértői óvatosak, mert féltik a mindenkire kiterjedő egyenlő ellátást. Attól tartanak, hogy az üzleti biztosítók, bár kénytelenek lesznek mindenkit befogadni az állam által meghatározott biztosítási alapdíj fejében, a tehetősebb ügyfeleknek sokkal tartalmasabb szolgáltatásokat fognak adni. Az SZDSZ-nek ezzel szemben meghatározó érve, hogy a magyar egészségügyi rendszer megrekedt az állami egészségügy és a társadalombiztosítási modell között, amely sem nem biztosítói, sem nem állami, és mindenre képes, csak arra nem, hogy vigyázzon a befizetett pénzre, optimalizálja annak felhasználását. Ebből az állapotból szerintük csak az egymással versengő biztosítók mozdíthatnák ki. Az extra igényekre mindenki saját pénzügyi lehetősége szerint vásárolhatna különbiztosítást. A biztosítóknak érdekük lenne, hogy a lehető legolcsóbban, a lehető legjobb szolgáltatást vásárolja meg ügyfeleinek. Csak az a biztosító lehet nyereséges, amely kellő szigorral tud fellépni a szolgáltatókkal szemben.

A miniszterelnök általánosságban akceptálja az érveket, ám úgy véli, hogy az ördög a részletekben lakozik, s számos konkrét kérdésre nincs pontos válasz, szám. Mindkét verzió tartalmaz valós elemeket, és mindkettőre vannak jó és rossz példák, a rendszerek mechanikus és sietős átvétele, megfelelő hatásvizsgálatok nélkül azonban súlyos hiba volna.

Európában Hollandiát kivéve mindenütt fennmaradt a társadalombiztosítási rendszer. A kontinensen jellemzően állami (ide tartoznak az angolszász, a skandináv, valamint a dél-európai országok), illetve társadalombiztosítási rendszerek működnek. Az előbbiben adókból fizetik az orvosi ellátást és az mindenkinek jár, az utóbbiban a jogosultság alapja a járulékfizetés.