Hogyan lehet összekapcsolni két, egymástól látszólag nagyon különbözőnek tűnő témacsoportot: a pártfinanszírozás ügyeit és a magyar közéletben az elmúlt hónapokban tapasztalható radikalizálódást? Első ránézésre sehogy, ha csak úgy nem, hogy amikor az ősz elején ismételten napirendre került, hogy valamit csinálni kellene a pártok gazdálkodásával, akkor még szeptember 17-e előtt voltunk; amikor pedig már nyakig benne voltunk az “Őszöd-szindrómában, akkor a pártfinanszírozás ügye lekerült a napirendről.

Ez azonban nagyon olcsó összefüggés lenne, és nem is igaz. A problémák sokkal mélyebbek, az összefüggés a két dolog között jóval keményebb, mint ahogy eddig ezt bárki is magyarázni próbálta.

Rendszerváltás utáni egyensúly a 90-es években

Az, hogy a pártfinanszírozással komoly baj van, közismert. A legalaposabban és egyben a legdrámaibban az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet tanulmánya hívja fel erre a figyelmet. De Majtényi Lászlóék átfogó, európai összehasonlítású dolgozata sem teremt (egyébként érthető okokból) kapcsolatot a pártgazdálkodás anomáliái és a szeptemberben kezdődő „sajnálatos események” között.

Az elemzésben oda szeretnék elérni, hogy a pártok között felbillenő financiális versenynek közvetetten köze lehet ahhoz, hogy a Fidesz – az őszödi beszédre reagálva – kilépett a megszokott parlamentáris keretek közül és az „utcára vitte” a politikát. Tudom, ellenvethető, hogy a Fidesz a politikát már korábban az utcára vitte, de vigyázzunk: a politika még demokráciában sem csak kizárólag a parlamentben zajlik. Más léptékű azonban a 90-es évek második fele óta zajló és a mostani utcai politika. Az elmúlt fél év talán legfontosabb szimbolikus üzenete a Fidesz részéről (az „új típusú” utcai jelenlét demonstrálásával) az egyensúlyra épülő politikai verseny felmondása, pontosabban annak bejelentése, hogy szerintük: a verseny már nem az egyensúlyra épül.

Szeretném ezt az állítást levezetni és egyben bebizonyítani.

Hangsúlyozom, hogy ebben a cikkben kizárólag a pénzügyek felől értelmezem a folyamatokat. Ami persze önmagában is abszurd és kockázatos, hiszen épp a pénzügyekről tudunk a legkevesebbet. Ám ez a kevés talán feltételezések megfogalmazásához mégis elég. Többek között annak megállapításához, hogy a magyar politikai élet stabilitása a rendszerváltás utáni első évtizedben döntően azon nyugodott, hogy a mérvadó felek között kialakult egyensúly egy – hogy úgy mondjam – negatív pénzügyi egyensúly volt. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás idején volt egy lefelé tendáló baloldal és vele szemben egy felfelé tendáló, a rendszerváltó pártokat magában foglaló konglomerátum. Konkrétan ez az egyensúly azt jelenti, hogy az MSZP politikai (átmeneti) hiteltelenedése miatt nem tudott különösebben élni öröklött vagyoni előnyeivel, míg a rendszerváltó ellenzék politikai preferáltsága miatt nem tűntek ki vagyoni hátrányai. Ez az egyensúly alapvetően megváltozott 1994-től kezdődően, amikor az MSZP – nem is akármilyen arányban – visszatért a hatalomba. Ettől kezdődően a korai periódus egyensúlya megbomlott; s ezt a bomlást az MDF helyére lépő Fidesz reagálta le, amikor megindította nagy offenzíváját egy hatalomképes jobboldali alternatíva megteremtésére.

Az offenzív Fidesz és az ellen-offenzív MSZP

A Fidesz által fémjelzett kísérlet olyannyira sikerült, hogy a Fidesz nem pusztán a szerencsének és a vak véletlennek, hanem tudatos építkezésének köszönhette az 1998-as választási győzelmet. Egyúttal ez a győzelem arra is hivatva volt, hogy ismételten kiegyensúlyozza a baloldalnak az 1994 utáni periódusban újra megnyilvánuló versenyelőnyét. Ugyanakkor ma már eléggé egyértelműnek látszik, hogy a mai folyamatok eredője is ide, a Fidesz eddigi egyetlen kormányzati periódusára, illetve annak rövidségére nyúlik vissza. Az 1998 és 2002 közötti időszak ugyanis nem volt elegendő számukra arra, hogy a tudatos építkezési folyamat során olyan szintre jussanak el, hogy újra ellenzékbe kerülve ne boruljon meg ismételten a pénzügyi egyensúly. A későbbiekben ezt igyekszem majd nemzetközi példákkal is összehasonlítani, most elégedjünk meg annyival, hogy a Fidesz a maximumot hozta ki magából, amikor a baloldallal nagyjából egyenrangú pénzügyi hátteret épített ki magának. Ez az egyensúly azonban nagyon sérülékeny volt. Sérülékeny, mert az 1994-98-as periódusra volt méretezve, de 2002 után csődöt mondott. Másként fogalmazva: a Fidesz komoly versenytársa tudott lenne egy régebbi MSZP-nek és – legalábbis eddig – nem bírta a versenyt egy újabb (Gyurcsánnyal fémjelzett) MSZP-vel. Azaz a Fidesz 2002 körül (újfent hangsúlyozom, nyilvános pénzügyi adatok híján mindez inkább csak spekuláció) elért teljesítőképessége maximumához.

Nem így a másik oldal. Az MSZP 1998-ban ugyan megvertnek látszott, de Gyurcsány Ferenc már 1999-ben megjelent a nyilvánosságban és egy meglehetősen új típusú baloldal körvonalait vázolta fel. Akkor még csak nagyon keveseknek tűnt fel az, hogy a Gyurcsány-féle harmadikutas gondolkodásnak talán a legfontosabb vonása, hogy új alapokra helyezze a baloldal financiális hátterét. Erre vonatkozó szociológiai kutatások természetesen nem állnak rendelkezésünkre. Nem eligazítóak a pártmérlegek, az Állami Számvevőszék jelentései sem. A saját szemünknek kell tehát hinnünk. Meg annak, hogy például Gyurcsány Ferenc – szokásos óvatlan fogalmazásaival – a legkülönfélébb interjúiban (pl. a "Gyurcsány" című kötetben is - Ringier, 2004. szerkesztette Merényi Miklós) közvetve beszélt ilyesmikről. Mindezek alapján talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy Gyurcsány vállalkozói „felhalmozása” egyúttal újramozdította a baloldalnak a 90-es évek elején háttérbe szoruló személyi állományát és infrastruktúráját. Az, hogy ő „kívülről” érkezett vissza a pártba egyúttal az MSZP ellenoffenzíváját is megalapozta. Ha ez az ellenoffenzíva – a hagyományos baloldaliságtól teljesen eltérő módon – nem valósul meg, valószínűleg az MSZP-nek nem sikerült volna megtörni a Fidesz kormányzását és akkor – így vélem – nincsenek „szeptemberi és októberi sajnálatos események”. És akkor a Fidesz nem vált volna „szélsőségessé” (természetesen a baloldal megítélésé szerint) és nem mondta volna fel a 2002-ig úgy-ahogy működő (mert egy viszonylagos pénzügyi támogatási egyensúlyon alapuló) „konszenzust.

Párttámogatások a világban: nyilvánosság, átláthatóság

Összegezzük az eddigieket: a hazai közélet folyamatai az elmúlt hónapokban radikalizálódtak. Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde fordulópontnak tekinthető, de a fordulat csak egy még mélyebb jelenségre világít rá. A magyar politikában egészen egyszerűen szabályok és normák nélkül zajlott és zajlik a pártverseny s ennek megrendítő lenyomataképpen a Fidesz egészen egyszerűen nem tud lépést tartani az ellenféllel. Nem tud megújulni, nem bírja a modern marketinget, a háttérintézmények kiépítését, a napi lés öldöklő versenyt. 1998-ban a Fidesz diktálta (egy Horn Gyula vezette MSZP-vel szemben) a tempót, ma az MSZP diktálja. Feltételezésem szerint a Fidesz azért tért át a plebejus politika szlogenjére, mert úgy véli, hogy a Gyurcsány-féle MSZP-vel és kormánnyal szemben nem tudnak egy tisztességes verseny keretében partiban maradni. Lehet persze, hogy nem így gondolják, csak én gondolom így. Mindenesetre kívülről úgy látszik: a Fidesz hovatovább igyekszik teljesen leválasztani magát a kialakult politikai keretekről és szokásjogról és új szabályokat, fogalmakat próbál alkotni.

S itt szeretnék rátérni a nemzetközi példákra, illetve a nyilvánosságra. A magyar politika nem futott volna bele mindabba, amitől a felek mindegyike és mi választók is szenvedünk, ha a pártfinanszírozás ügyében akár jottányi lépések is történtek volna. De nem történtek. Holott a külföldi, például az amerikai vagy az angol példák e tárgykörben roppant irányadóak és meggyőzőek. E két országban a konzervatív tábor 1945 után sokáig pénzügyi versenyhátrányban volt. Két körülmény azonban segített ennek a hátránynak a leküzdésében. Az egyik: komoly pénzügyi mecénások jelentek meg a színen. A másik: a pénzügyi rekonstrukció kezdettől a nyilvánosság előtt, hozzáférhető adatok és információk ismeretében zajlott le. Az, hogy az Egyesült Államokban Reagan, Nagy-Britanniában Thatcher győzhetett, több év, sőt évtized nagyon szívós neokon munkájának volt köszönhető. S – még egyszer mondom – annak, hogy ez a rekonstrukció nem a háttérben, hanem erős nyilvánosság mellett történt.

Az erős nyilvánosság nagyon fontos tényező. Nálunk ilyen a legkevésbé sem alakult ki. Az, hogy az Egyesült Államokban például a 60-as években létrejött a Ford vagy Bradley Alapítvány, és pontosan lehetett tudni, ezek mennyivel járultak hozzá a republikánusok önépítkezéséhez, Magyarországon elképzelhetetlen lenne. Magyarországon egy párt pénzügyi hátterének alakulását jótékony (de mondjuk inkább így: döbbenetes) homály fedi. Ha ez nem így lenne, talán másképpen alakulnak az elmúlt évek, és akkor talán – megkockáztatom – nincsenek „sajnálatos októberi események” és talán nem következik be az idei március 15-e sem. Mert például ha a folyamatok nyíltan, a politikai iránt érdeklődő közönség szeme előtt zajlanak, akkor már évekkel ezelőtt világossá válhatott volna az, amit állítok: a pártverseny egyensúlya – véleményem szerint tartósan – megbomlott, a jobboldali erőforrások kimerültek és a baloldal lényegében vetélytárs nélkül maradt. Ezt nem gondolta volna senki 1998-ban, de talán még 2002-ben sem. Ám Gyurcsány Ferenc megjelenése alapvetően átrajzolta a politikai palettát. Az Orbánék által – a nyilvánosság hátterében – összegründolt pénzekről és intézményekről pillanatok alatt kiderült, hogy legfeljebb csak a Fidesz szinten tartására képesek, de a versenyben maradásra nem. És innen bizony már csak egy lépés, hogy kimondjuk: a mai fejlemények szorosan összefüggenek mindezzel. Azzal, hogy a magyar pártok milyen módszereket és stratégiákat alkalmaztak versenyképességük növelésére. Ez ügyben döbbenetesen tájékozatlanok vagyunk, de a hazai politikai ideologizáló légkörében e tájékozatlanságunk talán fel sem tűnik magunknak sem. Holott észre kellene vennünk, hogy a pártfinanszírozás anomáliái súlyosan kihatnak a mindennapi politikai folyamatokra. S hadd túlozzak: kihatottak mindarra, amit az elmúlt időszakban átéltünk.

Átláthathatatlanság és védtelenség

Ha a pártok pénzügyi háttere transzparens lenne, ha a közvélemény pontosan ismerhetné a pénzmozgásokat, ez a demokrácia működése szempontjából olyan tudást jelentene számunkra, amely egyúttal védettséget is jelent. A demokratikus intézmények védettségét például. Ma épp azért nincs tekintélye az intézményeknek, mert például a pártfinanszírozást garantáló intézmények nem vagy nem jól működnek, ezáltal nem áll rendelkezésünkre az a politikai ismeret, amely épp a radikalizmus gátja lehetne. Mikor radikalizálódik a helyzet nemzetközi és történelmi példák szerint? Amikor sokan és egyszerre nem tudnak arról, hogy mi történik. Márpedig az „intézményes demokrácia” szentsége mindennél fontosabb, még a benne szereplő – és az anomáliákból rövid távú őpolitikai hasznot húzó – pártok kényelménél is.

Radikalizálódás ellen tehát ne (vagy nem elsősorban) szónoklattal lehet hadakozni, hanem transzparenciával. Hipotézisem szerint ugyanis egy ilyen transzparens-szerű finanszírozási térkép azt mutatná, hogy a mai Magyarországon újfent létrejöttek a magyar történelemből jól ismert váltógazdaság nélküli kormányzás feltételei. Az új demokrácia első 16 évében éppen az volt az érdekes, új- és élményszerű, hogy milyen természetes módon sikerült megtörni a régi történelmi trendet. Ugyanakkor talán kevéssé figyeltünk arra, hogy mi lesz, ha egyszer visszatér ez a régi rend. Mi lesz, ha valamelyik tábor – természetesen az, amelyik előnyösebb helyzetből indult – egyszer ismét „egyedül marad” a porondon, mert ellenfele – pénzügyi értelemben - nem tud versenyezni vele?

A mai Magyarországon, úgy tűnik, eljutottunk erre a pontra. Meglehet teljesen légből kapott az a hír, miszerint a Fidesz eladósodottsága hatalmas, és ez megbénít mindenfajta innovációt. Nyilvános adatok híján nem tudjuk eldönteni, hogy valóban így van-e. De közvetett bizonyítékunk van: a Fidesz mai politikája és cselekvése. Ez bizony valóban olyannak mutatja a Fideszt, mint amelynek nincsen erőforrása, nincsen kapacitása arra, hogy a demokrácia első tíz-tizenkét éve gyakorlatának megfelelő módon felvegye a kesztyűt. Mert a kesztyűt – épp erre figyelmeztetnek a külföldi példák is – csak akkor lehet felvenni, ha a pénzügyi háttér stabil. Ez kell ugyanis stabil eszmeteremtők működéséhez. Egyáltalán nem tartom véletlennek, sőt árulkodó, hogy a Fidesz körül évek óta nem hallunk intézményes agytrösztökről. Holott a 90-es évek második felében éppen ők támasztották föl, hozták létre először ezt a „műfajt”. Az utóbbi években azonban mintha elfelejtették volna, amit korábban tudtak. Véletlen ez? Inkább a vert pénzügyi helyzet következménye. S ez ennek a mai áldatlan állapotnak az egyik legmélyebb oka.

Ebből azonban következik még valami. Mégpedig az, hogy a helyzet „megoldása” elképzelhetetlen a szokványos ideologizáló logika mentén: a Fidesz ne kokettáljon a szélsőségesekkel, ne lázítson és így tovább. Akik ezt „kérik”, elfelejtik, hogy a Fidesz (mint ahogy egyetlen párt sem) magányos szereplő a politikai arénában. Amit a Fidesz ma csinál, szorosan összefügg a többi szereplő ténykedésével. A Fidesz drámája ezért az egész magyar demokrácia drámája. Mert ha a magyar nyilvánosság számára evidens lenne, hogy miből és hogyan élnek ma a pártok, akkor ez a tudás éppen ahhoz segítene hozzá bennünket, hogy általa elkerüljünk mindenféle radikalizálódást. S például a Fidesz számára is lehetőséget teremtene arra, hogy a nyilvánosság kontrollja alatt elkezdhesse a maga újraépülését. Miközben a magyar társadalom azzal is tisztába jöhetne, hogy miféle háttere van az MSZP elmúlt években tapasztalható szélsebes átalakulásának.

Összegezve tehát: a Fidesz mai politikáját levezethetjük abból, hogy a jelenlegi erőtérben egyszerűen nem tud versenytárs maradni, és ezért ki akar lépni belőle. A lehető legsürgetőbb feladat lenne ezért – a Fidesz és az egész magyar demokrácia javára is - a finanszírozás terén alapvető reformot végrehajtani. Meg kell értenünk, miért bomlott meg a politika normális szövete. Az erőltetett váltógazdasági ciklusok az egyik szereplőt pénzügyileg a padlóra küldték, és bizony erősen támolyog, még ha a 200 ezer március 15-i ünneplő, meg a legfrissebb közvélemény-kutatások ezt másképpen is látják. Ha valaki ma a politika normalizálódását szeretné elérni, nem árt, ha erre is tekintettel van. Az egész mai válság a nyilvánosságmentes pártfinanszírozási verseny folytathatatlanságáról is szól.

Csizmadia Ervin
a Méltányosság Politikaelemző Központ elnöke

Csizmadia Ervin