Kolozsvár. A szerző irodalomtörténész

Aki önző, aki testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is semmi kényelmesebb valami. Végre semmire sem kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség." (Kosztolányi Dezső: Édes Anna)

Amit Kosztolányi mond, úgy vélem, a nemzetre is áll, s a nemzet iránti szeretetnek vagy részvétnek addig a Péterig és Pálig illenék elmélyülnie, akik a nemzetet alkotják, akiknek egyéni boldogulása nélkül a nemzet jólétéről sem beszélhetünk. Úgy gondolom, a nemzeti érdek nem lehet valami egészen más, valami idegen attól, ami a nemzetet alkotó egyes emberek mindennapi érdeke. A Kárpát-medencében élő magyarság bal- és jobboldali vezető ideológusai és képviselői ma messze eltávolodtak az olyan nemzetszemlélettől, amiben ez az entitás nem csupán imaginárius fogalom, hanem konkrét személyekben, kisközösségekben, rétegekben megnyilatkozó sajátos arcokból és érdekekből tevődik össze. Orbán Viktor után most már Gyurcsány sem mindig tudja a magyar társadalmat úgy megszólítani, hogy ne fiktív skatulyaként használja a nemzet fogalmát, amelyben eltűnik a mai magyarok személyes gondjaival átszőtt, bonyolult és prózai jelen, ami elől nem szabadna sem a múltba, sem a jövőbe menekülni, bármennyire is könnyebb az, mint munkát, vetőmagot, kenyeret és nyugalmat biztosítani naponta a Páloknak és a Pétereknek. Úgy tűnik, a bal és a jobb vezérei ma inkább ügyekben és nem emberekben gondolkodnak. "Nem hiszek az emberek - a sírók és boldogok, a csalók és megcsaltak, az éhezők és jóllakottak, a rabok és szabadok, egyszóval: az arcok nélküli ügyek fontosságában. A hős hajlamos erről megfeledkezni" - írta néhány napja Visky S. Béla (Március idusán: szentenciák két hangra. Szabadság, Kolozsvár, 2oo7. március 17.) Nos, mindkét említett vezető közszereplőben megvan-e ez a hajlam a "hősi" szerepre, aminek pozíciójából úgyszólván lehetetlen a civilekkel történő kommunikáció?

Dávid Ibolya beszéde azonban az RMDSZ aradi kongresszusán egyenként volt képes mindnyájunkat megszólítani. És milyen jó volt azután hallani az m2 Állunk rendelkezésére két egymás utáni műsorában, ahogyan Kuncze Gábor, majd Herényi Károly beszélget "a békés többség" egyszerű tagjaival, alázattal válaszolgatnak a nem túl kényelmes kérdésekre. Volt ott egy néző, aki Kuncze Gábortól megkérdezte: mit lehetne tenni azért, hogy a gyűlöletbeszédnek, a xenofóbiának, a nemzeti szakadásnak vége legyen? - Nemigen lehet, ugye, a demokráciákban hatalmilag megtiltani, hogy valakik tojással vagy egyébbel dobálgassák a nekik nem tetsző politikust - válaszolta Kuncze. De vajon nem az-e a probléma, hogy a békés vagy csendes többség még mindig nincs tudatában saját erejének, aminek kinyilvánításához nem kellene egyéb, mint közös és bátor felvállalása az agresszióval szemben felgyűlt ellenérzéseknek - nagyszabású és békés demonstrációk keretében? Ahol integráló erővel esetleg bebizonyosodhat, hogy - nemzeti ünnepeken, és egyáltalán - "a jobb kéz nem tapsolhat a bal kéz nélkül"? (Ernst Jandl). A magyar ember Bibó Istvántól tanulhatta: "a demokrata nem fél". Pláne ha valóban többséget alkot...

Marabu