Olvasói levelek
Kell-e nekünk kultúrtévé, avagy
Magyarországon jó lesz a gagyi is?
Az elmúlt napokban a Népszabadság többször is foglalkozott azzal a sajnálatos ténynyel, hogy a UPC Budapesten április 1-jétől beszüntette az igényes dzsessz-, blues-, világ- és komolyzenét sugárzó Mezzo TV közvetítését. Egyrészt a UPC egyoldalú döntése miatti felháborodás késztetett
Elszomorítónak tartom György Péter esztéta kommentárját, amely szerint: "... még a közszolgálati televíziónak sem feladata a magaskultúra közvetítése, ilyen értelemben el voltunk kényeztetve" (...) "most kerültek helyükre a dolgok."
Egyetértek viszont azon véleményével, hogy "ezt meg kell fizetni" (a speciális igényeket kielégítő csatornákat). Én ezt eddig például elég rendesen megfizettem a UPC-nek, mert a legbővebb csomagot korántsem a benne foglalt 55 csatorna miatt rendeltem meg. Ezek döntő többsége családunk tagjai számára érdektelen. Az a néhány csatorna azonban, amelyet néha érdemes nézni, olyan "ügyesen" van elosztva a különböző programcsomagok között, hogy kénytelenek voltunk a legdrágábbat megfizetni. Ezek után viszont nem biztos, hogy érdemes a UPC szolgáltatásait továbbra is igénybe venni, mert már nem nagyon van miért előfizetni az 55 csatornát. Az viszont a UPC műsorpolitikáját minősíti, hogy a mindent elárasztó gagyi javára ilyen eredményesen gyomlálja ki a még megmaradt néhány értékes csatornát. Csak azt nem értem, hogy György Péter ennek miért örül. Ha tisztán a kereskedelmi szempontokból indulunk ki, akkor egyértelműen kizárólagossá fog válni a bulvártévé. A valóságshow-k, szappanoperák, végtelen sorozatok, play back zenék helyett nem is lesz lehetőség máshová kapcsolni. Ez persze biztos nem olyan nagy baj, legfeljebb csökken az általános értelmi színvonal. Szerintem egy társadalom érettségét minősíti, hogy alapvetően követő magatartást tanúsít, és bármely igényt kritikátlanul kiszolgál, vagy esetleg megpróbál bizonyos értékeket tudatosan közvetíteni. Hogy félreértés ne legyen, természetesen semmi sem kötelező, csak választható. A felmutatott példa azonban mindig meghatározó jelentőségű akár pozitív, akár negatív értelemben.
Lehet ellenvetéssel élni, azt mondván, hogy egy gazdasági társaságnak nem feladata kultúrpolitikai célok megvalósítása. Ez szűken vett jogi értelemben igaz. Ennek ellenére számos olyan céget, bankot ismerünk, amelyek tevékenységének semmi köze a kulturális területhez, azt mégis különböző módokon támogatják. Egy ilyen nagyméretű - ráadásul a média területén dolgozó és sok területen gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő - cég véleményem szerint nem függetlenítheti magát tevékenységének szélesebb körű társadalmi hatásaitól, és felelős azokért. Legalábbis akkor, ha állítólag már mi is Európához tartozunk.
Attól félek, ebben és más dolgokban is kezd kikristályosodni egy sajátos magyar megoldás, amely úgy működik, hogy a szocializmusból megtartjuk azt, ami rossz volt, a kapitalizmusból pedig csak azt vesszük át, ami rossz, és a kettőt sikeresen összegyúrjuk. Azon nincs mit csodálkozni, hogy a nálunk megtelepedett multik sok esetben ezt a gyakorlatot követik. Miért fognák vissza magukat, ha tudják, hogy következmények nélkül megtehetik? Ezt azonban nem kellene lelkesen helyeselni. Mert akkor húzzuk le a rolót, és ne legyenek igényeink.
Dr. Szakács György
Budapest
A probléma és a gyökere
Az NJT Security Kft.-nél működő szakszervezet az Alkotmánybírósághoz fordult, hogy semmisítse meg a személy- és vagyonőrök kötelező kamarai tagságát - olvasom Az AB-hoz fordultak az őrző-védők címmel (március 1.) megjelent információban.
Valóban, sokak álláspontja az, hogy a kötelező kamarai tagsági díj összege magas, és némelyek úgy vélik, hogy ezért nem kapnak semmit. Én ugyan nem vagyok kamarai tisztségviselő, de magam is hosszan tudnám sorolni azokat a rendezvényeket, rendszeres továbbképzéseket, jogsegélyszolgálatokat stb., amelyek a tagság rendelkezésére állnak. Az SZVMSZK az egyetlen olyan "vagyonvédelmi önkormányzat", amely a teljes biztonsági szakma érdekvédelmi tevékenységével foglalkozik átfogóan.
A kötelező szakmai kamarai tagság szükségességét először az 1998. évi IV. törvény, majd ezt megerősítendő a jelenleg is hatályos 2005. évi CXXXIII. számú törvény írta elő, vagyis nem a biztonsági szakma szereplői, a biztonsági cégek vezetői, hanem a törvényalkotók akarata döntött e kérdésben. Már 2004-2005-ben - a törvénymódosítás előkészítése során - komoly lobbizás folyt a kötelező kamarai tagság törvénybe iktatása ellen, de ezt a törvényhozók szerencsére nem vették figyelembe.
Az alkotmánybírósági beadványból külső szemlélőnek úgy tűnhet, mintha a szakma jövőjét, a szakma továbbfejlődését féltenék az érdekvédők, de valójában nem erről van szó. A biztonsági szakmában alakult szakszervezetek tömegbázis nélkül, a puszta létükért küzdenek. Úgy gondolják, ha megszűnne a kötelező kamarai tagság, a szakszervezetekben keresnék érdekvédelmüket a vagyonőrök, és így tömeges létszámbővülésre számíthatnának. A történet tehát szakmai irigységről, befolyásról és pénzről szól. A szakszervezet figyelmen kívül hagyja a biztonsági őrök szakmai besorolását, azt, hogy a közrend, közbiztonság, vagyonvédelem, bűnmegelőzés érdekében dolgoznak, és mindezt úgy, hogy hatósági jogkörrel nem rendelkeznek. Ha hatósági jogkörük lenne, akkor bizonyára a rendőrség egyik alosztálya lenne a szakmai gazdájuk.
Mindezekből következik, hogy a biztonsági őröknek és magánnyomozóknak szükségük van a szakmai kamarára, mivel a kamara az egyedüli képviseleti testület, amelyet partnerként fogad el az államigazgatás (gondoljanak a törvénymódosításban, rendeletek előkészítésében való részvételre), a rendőrség, valamint az egyéb társszervek.
A hatósági igazolványok idei megújítása alaposan "megrostálta" a teljes biztonsági szakmát, sokan pályamódosításra kényszerültek, de még mindig közel 80 ezren dolgoznak e területen, ami a családjukat is beleértve 250 ezer ember sorsát, megélhetését befolyásolja. A tét tehát óriási, ezért ebben a kérdésben sem illik felelőtlen nyilatkozatokat tenni - még a szakszervezeteknek sem.
Kard György
Budapest
Kinek a szégyene?
Vári György önmagát zsidónak valló irodalomtörténész a Mazsihisz elnökének, Feldmájer Péternek a március 15-i ünnepekkel kapcsolatos megnyilatkozását élesen bírálva taglalta, hogy a zsidó identitású magyarok miként viszonyuljanak az antiszemitizmushoz (Merjünk gyávák lenni?, március 23.). Nem érintem, amivel egyetértek, azt sem, amit bántónak, pikírtnek érzékeltem, csak azzal a problémával foglalkoznék, amit a következő idézet szemléltet: "Minden 45 után megszületett zsidó származású magyar állampolgár csodák valószínűtlen összjátékának köszönheti, hogy egyáltalán megszülethetett. Ezt az irtózatos traumát még a harmadik-negyedik nemzedék is hordozza, nem kis részben azért, mert szűkebb-tágabb közege továbbadta [sic!] neki. Hajlamosak arra, hogy lépten-nyomon antiszemitizmust gyanítsanak (sokszor persze joggal, máskor meg teljesen indokolatlanul). Asszimilációjuknak és komfortérzetüknek nincs más [sic!] akadálya, mint az áldozati tudat és néha az ezt kompenzáló kultúrfölény merőben indokolatlan érzése, a félelem és a ressentiment." Csupán négy kérdést fogalmaznék meg:
1. A honi zsidó származásúak örökölt traumáját (értsd: a holokauszt emléke) a "szűkebb-tágabb" közegük (értsd: családi-baráti közösségük) okozta a továbbadással, avagy maga a vészkorszak? 2. E szűkebb-tágabb közegnek (az üldözött felmenőknek) talán hallgatnia kellett volna? (A néhány éve elhunyt neves poszttrauma-kutató, Virág Teréz kimutatta, hogy a hallgatás az utódoknál pszichiátriai megbetegedésekbe is torkollott.) 3. Lehet-e a borzalom emlékét úgy továbbadni az utódoknak, hogy ők egyáltalán ne traumatizálódjanak? Nem inkább a kompenzáló-rehabilitáló szociomentális mechanizmusok hiánya a probléma (persze az antiszemitizmus mellett)? 4. Erkölcsös-e és tárgyszerű-e egy antiszemitizmussal krónikusan fertőzött országban (amilyen a miénk) a célpontkisebbséget hibáztatni azért, mert tagjai "hajlamosak arra, hogy lépten-nyomon antiszemitizmust gyanítsanak"?
Mély meggyőződésem, hogy a mártírok másodszor is meghalnak, ha megtagadjuk a "beszéld el fiadnak" törvényét (Mózes II. 13:8.).
Azt hiszem, az ifjú tudóst (aki méltán büszke lehet eddigi munkásságára) ez alkalommal szenvedélyessége némileg elmozdította a korábban általa is - szépen és színvonalasan! - képviselt helyes állásponttól, miszerint vállalnunk kell a ránk eső részt a történelem fenntartásának a felelősségéből.
Fekete György
mentálpedagógus, Budapest
