A korona gikszere

Afrika mindig segít a rászorultakon. Ha egy angolszász filmesre rátör az ötletszegénység, akár egy nyulat a cilinderből, húzza elő a harmadik világ mindig fotogén, mindig egzotikus terepét. Hiszen ha kellett, vígjátékok hálás ürügyeként szolgált (Sivatagi show, Az istenek a fejükre estek), ha kellett, vadregényes poszterként feszült egy-egy nagy ívű szerelem mögött (Távol Afrikától, Az angol beteg).

Mostanság azonban divatba jött, hogy valós társadalmi és politikai problémákat boncolgassanak két nagytotál között. Ám divat ide vagy oda, az utóbbi években valóban elkészült néhány olyan alkotás, amely igen élesen vetette fel: érdemes Afrikáról gondolkodni. A Hotel Ruanda a polgárháború kegyetlenségeit, Az elszánt diplomata a gyógyszergyártók gátlástalanságait, míg a Véres gyémánt a drágakőcsempészés kulisszatitkait leplezte le.

Az elsőfilmes Kevin Mcdonald dolgozata, Az utolsó skót király egyszerre illeszkedik és tér el az előbbiektől. Illeszkedik, mert mindenféle szentimentalizmus nélkül állít fel egy hasznavehető kórképet, a mindentudás dölyfössége nélkül. Az ugandai diktátor, Idi Amin regnálása kapcsán alapvetően nem a rácsodálkozást látjuk viszont a vásznon, hanem egy keserű önvallomást: időnként fogalmunk sincs, hogy mi történik odaát. Ugyanakkor eltér, mert egy skót orvos sorsán keresztül veti fel a legélesebben a "fehér ember" felelősségét. Kesernyésen elkuncog azon, hogy mennyire tartalmatlan és tarthatatlan a naivitással fűszerezett, segélykoncertekkel és -akciókkal táplált idealizmus, amely csak arra jó, hogy még nagyobb rombolást vigyen véghez, miközben azzal hízeleg önmagának, hogy épp megold valamit.

A film voltaképpen eme jóhiszeműség bukásának megrázó története. Annak beismerése, hogy a civilizációnk kényelmével és felsőbbrendűségével kibélelt fotelünkből nem lehet és nem is szabad "megérteni" Afrikát. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a film Forest Whitaker Oscar-díja nélkül vélhetően a videotékák polcán landolt volna. Kasszasiker, persze, így sem lesz. Talán mert túlontúl kényelmetlen helyzetbe hozza a popcornjával és kólájával beülő átlagnézőt. Whitaker játéka ugyanis csakhamar elveszi a kóla ízét. Napokig kísért a mackósan jóindulatú, ám végül a téboly közelébe megérkező diktátor alakja. Lépésről lépésre mutatja be a kiszolgáltatottság és védtelenség érzetéből az üldözési mániáig jutó politikai vezető és félisten gyarló útját. A film egyértelmű nyeresége, hogy Nicholas Garrigan a naiv és segíteni vágyó, majd önmagától is megcsömörlő fiatal orvos szerepében nem retten meg partnere teljesítményétől, hanem igyekszik felnőni a feladathoz. És a film legtöbb jelenetében sikerül is neki, megajándékozva az alkotást az utóbbi évek legkiábrándultabb hepiendjével. Mert ha a dolgozat nem is remekmű minden ízében, de szinte alig akad benne felesleges képkocka vagy jelenet. A maga egyszerű, nem vádló és nem elcsukló hangján rögzíti: Afrika elérhetetlen távolságban áll a délutáni teától és a moziterem hűvösétől. Ahová a döbbenetet és a lelkiismeret-furdalást elképzelnénk. Egy illúzió elvesztését meséli el a maga nyugodt, kiegyensúlyozott modorában. Egy olyan illúzióét, amely talán sosem lehetett a miénk.

(Az utolsó skót király - Forgalmazza az Intercom)

Whitaker játéka elveszi a kóla ízét
Whitaker játéka elveszi a kóla ízét
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.