Ilyen értelemben tehát nincs értelme sem pesszimizmussal, sem kisebbrendűséggel közelíteni az európai kulturális örökséghez, hiszen azt egyrészt gazdagítottuk, másrészt képesek voltunk továbbadni a már elsajátított értékeket. Hogy miért gondolják mégis, hogy a magyar kultúra csak afféle kuriózum a nagy európai egészben, és nem annak szerves része, annak talán az lehet a magyarázata, hogy nem gondoljuk át eléggé, a kultúránk milyen részeit vagy elemeit szeretnénk viszontlátni a "közösben".

- Nem biztos, hogy azt szeretnék átvenni tőlünk, amit mi is szeretünk. Inkább azt kellene megvizsgálni, hogy kultúránk mely része lehet vonzó és versenyképes - teszi hozzá Heiszler. Egy befelé fordulásra hajlamos kultúrának, persze, mindez elég nagy kockázatvállalással jár, miközben az elutasítás félelmét nem szünteti meg a borúlátásra hajlamos magyarokban.

De az efféle felfogásban munkálkodó kultúrpolitika legalább képes lenne tiszta helyzetet teremteni: azt az "értéket" ugyanis, amelyet Európa nem képes befogadni, érdemes gyanakvással szemlélni. A lelepleződés pedig arra is sarkallhat, hogy újabb magyar "sajátosságokat" találjunk ki és mutassunk fel. Ha egyszer már sikerült...