Benyomott egy raklap tréfarépát, ráküldött egy levél Mókamiki-tablettát, és címlapra lökte az álhírt, miszerint a több mint negyvenmilliárdos költséggel épülő, eddig többször áttervezett és legalább nyolc hónappal az eredeti határidő után átadandó (ezt azért még ne kiabáljuk el) köröshegyi völgyhíd (Közép-Európa leghosszabb közúti völgyhídja) egyik pillére megdőlt, és valószínűleg föl kell robbantani. Be is szopta rendesen mindenki.

Ebben a hírben nem volt semmi valószínűtlen vagy paradox elem, ugyanis ebbe a völgyhídügybe már nehéz is lenne belekölteni valami feltűnő ökörséget, mert maga a völgyhídsztori a legsúlyosabb groteszk, egy kis Moldova-novella. Először is ugye nyilvánvaló, hogy ebben az alpesi országban, Európa Tibetjében kell megépülnie a térség legnagyobb völgyhídjának, míg olyan súlyosan síkvidéki biliárdasztal-államok, mint Ausztria, Svájc, Szlovénia meg a többi meg tud lenni sokkal rövidebb völgyhidakkal. A negyvenmilliárd fölé föltornázott építési költség is Ionesco-drámába való elem, kultúrországokban már a fele összeg miatt is botrány tört volna ki, fejek hullottak volna, évszázadnyi börtönbüntetéseket osztogattak volna korrupt hivatalnokoknak, és az építőket örökre eltiltották volna mindenfajta állami projektektől. A köröshegyi völgyhidat bele kéne komponálni a Harmadik Magyar Köztársaság címerébe: rettenetesen randa, drága, és az égvilágon semmi értelme. Viszont a számláját még száz évig fizetni fogjuk. Meg az a sűrű, nyúlós, gusztustalan anyaggá összeállt kamuzás, ami csak úgy fortyog körülötte. A környezetvédelmi érvek, persze. Mintha a Balaton környékén számított volna valaha is környezetvédelmi érv. Tessenek már megnézni ezt a kifosztott, kibetonozott tavat! A magyar tenger, mi? Egyméteres átlagmélységgel, olyan kommunális terheléssel, amit brutális vízhozamú folyamokra sem lehetne ráengedni. A halakat kiölték belőle rendes állami támogatással, halgazdálkodásnak hazudva az ökológiai katasztrófasorozattal súlyosbított rablógazdálkodást, a part menti vidékeket kibetonozták szépen, kipusztították a nádast, fantasztikus vízparti telkeket ritytyentettek a meder feltöltésével, és most a néptelen szabad strandok környékén elkeseredett pecsenyesütők várják az utolsó idetévedő ex-NDK-sokat, hogy szerezzenek nekik néhány életre szóló élményt. Ebbe a reménytelen nyolcvanas évekbe is pumpálja a pénzt a jó magyar kormány, mindig jön valami fejlesztési lobbi, mindig sikerül még kicsikarni egy kis pénzt egy-egy deszkabódéra, garázskuplerájra, lehúzós étteremre. Ha létezne bármiféle környezetvédelmi érvrendszer a fejekben, akkor le kéne dózerolni a fél déli partot, délebbre vinni az autópályát, hagyni levegőhöz jutni a tavat (képzavar). Persze ebből nem lehet annyi pénzt kitocsikolni, mint egy faszányos völgyhídból. Persze, ne ragadjuk ki a völgyhidat az ő összefüggéséből. (Nagy volt az öröm április elsején, egyébként, világgá röpült a hír, hogy beillesztették az utolsó előre gyártott elemet, és a híd két vége - láss csodát! - összeért. 1981 van.) A költségvetési hiányt egekbe röptető magyar autópálya-program része az, azé az autópálya-programé, amely a magyar politikai elit legfontosabb és jószerével egyetlen szellemi teljesítménye az utóbbi húsz évben. Semmit nem tudtak kitalálni arra ugyanis, hogy mi az istenhez kezdjen ez az ország ebben a rohanó, globalizálódó meg mindenféle rettenetes dolgokat művelő világban, hogy hogyan lesz itt ilyen vagy olyan ipar, versenyképes mezőgazdaság, jó közepes közszolgáltatások vagy valami, azt tudták kitalálni, hogy autópályát kell építeni. Na, most már van egy-két autópályánk, csak belerokkantunk az egészbe.