Sokunknak olyan már a nagyhét, mint akármely másik: munkahelyi hajtás, bevásárlás, kapkodó sonkafőzés. Régebben nem csodálkoztam, és nem is háborogtam ezen. Keresztény külsőségek között felnőtt ateistaként nem hittem a megválthatóságban. A rációban hittem: abban, hogy az emberek, ha nem is könnyen, de képesek önmaguk, vagy mások hibáiból tanulni. A második világháborút maga mögött hagyó Európa nyugati része - vagy az, amilyennek akkor elképzeltem - volt ebben a minta, és egyben bizonyíték: ha ott véget lehetett vetni a tragikus nemzeti és társadalmi ellentéteknek, a szegénységnek, akkor egyszer talán itt is lehet olyan a világ.

Nekem a húsvét a tavasz, a napsütés, a megújulás ünnepe volt életem legnagyobb részében. A kert és a lakás rendbe tétele, a virágültetés, szomszédolás, kirándulás ideje. Utóbb úgy éreztem magam is, ahogyan mások megfogalmazták: volt valami szándékos manipuláció, a kádári-aczéli politika sugallata és nyomása abban, hogy a közélettől, a közjó ügyeitől forduljunk minél gyakrabban a közvetlen emberi kapcsolatok felé.

Akkor tuszkoltak a magánszféra felé - ma magam kívánkozom kikapcsolni a rádiót, nem nézni hírportálokat, inkább a megsülylyedt járdalapot újrarakni, vagy grillezni együtt a szomszédokkal. Pedig a közélet a szakmám, évtizedek óta kelek-fekszem a napi politika eseményeivel. Mégis, most először érzem igényét valamiféle "megváltásnak" - nem megváltónak, attól isten mentsen! Az érzés önmagában is ellentmondásos - lehet-e megváltás megváltó nélkül? - de a közéletre értve az egyetlen emberben megszemélyesülő megváltót utóbb diktátornak szokták hívni a történelemben.

Ezeknek a politikusoknak, akik itt ágálnak ebben az országban, s rajtuk keresztül közvetve magamnak óhajtanék valamiféle megváltást. Elegem van abból, hogy a magyar közéletben minden új nap új átkozódásokat hoz. Nem igaz az akció, és hamis a rá érkező reakció. A legtöbb politikai esemény nem egységesít, hanem új meg új megosztottságokat idéz elő, vagy tovább mélyíti a régieket. Ha csak az elmúlt hétvége híreit nézzük: Kóka és Fodor, Kolompár és Farkas, Csáky és Bugár megosztó versengése, Orbán mindennapos verbális háborúja, meg a rá adott válaszok, a reformok körüli viaskodás állandóan azt az érzést kelti, hogy valójában nincs közös cél, nem létezik együttes siker. Sokan azt mondják: ez most egy kényszerű reformkorszak, kevesen látják át az egészet, de majd utóbb, a változások sikere vagy sikertelensége eldönti, kinek volt igaza. Nehéz hinni ebben, mert ami ma a magyar politikában zajlik, sokszor azt a látszatot kelti, hogy a cél a küzdés maga. A sikerorientáltság nem lehet egyenlő mások sikertelenségével!

Attól tartok, a nagyhéten, változást, örömhírt váró hangulatban sincs más lehetőségünk, mint átmeneti megbékélést találni a közvetlen kapcsolatokban, a természet megújulásában. Ez nem egészen az, amit szeretnénk, de a húsvéthétfőig tartó megváltás is több a semminél.