Egyrészt, mert a magyar vidék fejlődése valóban kiérdemelne egy mélyebb diskurzust (a nevezetes országgyűlési patkóban ehhez képest ültek úgy húszan a majd' négyszázból), másrészt pedig abból a kevés érdemlegesből, ami ott elhangzott, egyet lehetett igazán komolyan venni. Ez pedig régebbi földművelésügyi államtitkár, bizonyos Kis Zoltán kifakadásszerű nekikeseredése volt: ugyan, ne csak négyévenként, vagy valamiféle aktuális nekibuzdulásból jusson már az eszébe a mindenkori politikának, hogy van, és valóban létezni akar a magyar vidék, hanem - talán - jó lenne ezt az igényt valamiféle folyamatként kezelni.

Maga az úgynevezett vitanap ennek jegyében halt el a semmiben, kipipáltuk, beszéltünk róla, kész, annyi. Ami már megint kiderült, nem több és kevesebb, mint hogy felkent hivatalosaink előtt tökéletesen zavaros kép él a magyar faluról. Akadt, aki csak az agrártámogatásokról beszélt, amelyeket "az új Moszkva, Brüsszel" nyirbál meg majd hamarosan, miközben elvész alólunk a magyar élettér, más viszont ünnepélyes akkurátussággal sorolt bizonyos milliárdokat, amelyek puszta létét egy átlag falusi kisember felfogni sem fog tudni soha. Márpedig magyar falu igenis van. Igaz, nem olyan, milyennek a felettük döntéseket hozó illetékesek, pláne az úgynevezett "városiak" elképzelik, de van és életét maga is igazítaná, ha hagynák.

Maga az uniós vidékfejlesztés ugyanis korántsem olyan csontig vetkőztetett agrárius fogalom, miként azt sokan gondolják. Kimondja például a miniszter az év elején, hogy most akkor mi elköltünk a mezőgazdaságra és a vidékfejlesztésre nagyjából négyszázmilliárdot, és kevesen próbálnak akár csak belegondolni, melyikre is jut több vagy kevesebb. Egyáltalán: melyikben - értsd, agrártámogatásban és vidékfejlesztésben - igazából mi is van?

Volna ugyanis mint újragondolni. Egy jó nevű közgazdász ismerősöm "politikai okból elkövetett államigazgatási félreértésnek" nevezte például, hogy a közeljövőben egyre súlyosabb tételt jelentő vidékfejlesztési pénzek egy elvileg tisztán gazdasági profilú tárca - a földművelésügyi - felügyelete alatt költődnek el. Szerinte a mai FVM azért az, ami, mert Torgyán József 1998-ban vidéki csúcsminiszter, Orbán Viktor meg miniszterelnök akart mindenáron lenni. Mindkettő elérte a célját, alkujuknak hála, létrejött hát a közgazdasági és államigazgatási értelemben nehezen kezelhető öszvérszervezet. Nincs teljesen igaza ugyan (az EU intézményrendszere is jórészt a mezőgazdasági adminisztrációhoz köti a költségvetésének most csaknem negyedét kitevő vidékfejlesztési pénzek ellenőrzését), de abban mindenképpen, hogy ez az egész már régen nem csak mezőgazdaság és búzaértékesítés. A mai magyar falu megélhetése vagy éppen sorvadása évek óta néhány ügyes vagy netán semmirevaló ember ügyködésén - kontra: ügyetlenségén - múlik. Ezek alig néhány százaléka agrárgazdálkodó, többségük ott tesz-vesz az önkormányzatokban, kapcsolatokat épít, pályázatokra figyel, harcol a falu postájáért, orvosi ügyeletért, buszjáratokért, útépítésért és még ezer olyan apró dologért, ami mind együtt jelenti az úgynevezett vidékfejlesztést. Egymásba hajló, a megélhetésben kulcsszerepet játszó gazdasági, szociológiai és, bizony, igen, kulturális, hagyományőrző folyamatok összhangjában működhet kizárólag mindez. Erre azonban a mai magyar közbeszédben innen a falurombolás, onnan meg az elkölthető agrárius sok milliárd a válasz. Ez azonban ma már kevés.