A magyarok közül ki Szingapúr, ki Bangkok, ki Sydney felé vágott neki a majd' másfél napos hazaútnak, s a lábzsibbasztó repülés közben, bizony, volt min merengeni... A két magyar szövetségi kapitány, Kemény Dénes és Kiss László már vasárnap megkezdte az analízist, ám nehéz volt eldönteni, az athéni olimpiai győzelmük óta "örök" második, s ezúttal is ezüstérmes vízilabdázók trénere vagy az egyetlen dobogós helyezéssel minden idők leggyengébb világbajnoki szereplését produkáló úszók szakvezetője-e a gondterheltebb.

- Ajándékba adtuk a döntőt a horvátoknak - kesergett Kemény a kihagyhatatlan ziccerek kihagyása után a hosszabbításban elvesztett meccset követően. - Az egész világbajnokságon rengeteg helyzetet elszórakoztunk, és aki sokat szórakozik, az előbb-utóbb rászokik. Már a németek elleni negyeddöntőn is elpuskáztunk hét százszázalékos gólszerzési lehetőséget, csak ez akkor senkit nem érdekelt, mert így is nyertünk héttel. A horvátokkal szemben már a rendes játékidőben háromszor megtettük ugyanezt, el is ment a mérkőzés.

Persze megkérdeztem a válogatottat éppen tíz éve dirigáló kapitányt, hogy mit gondol, miért vált a helyét a három-négycsapatosra duzzadt elitben továbbra is őrző együttes jellemzőjévé a linkeskedés.

- Ha tudnám, már biztosan tettem volna ellene. Nem találom az okot, és éppen ez dühít a legjobban. Az emberelőnyös helyzeteket például piszok gyengén használtuk ki az egész világbajnokságon, de furcsamód nem azért, mert nem játszottuk ki az akciókat, úgymond, gólig. Dehogynem, csak aztán mégsem került a kapuba a labda.

Fölvetettem, szerinte milyen eredménnyel zárul a vasárnapi találkozó, ha azt nem 2007-ben, hanem 1997-ben rendezik.

- Hogy túl jóllakottak-e már a fiúk? Nem hiszem, hogy a 2004-től Melbourne-ig vb-n, Eb-n, Világ Kupán és Világ Ligán szerzett négy ezüstéremmel olyan nagyon eltelhettek volna. Ugyanakkor a lelki tényezőket illetően kétségkívül volt némi hiányérzetem. Pontosabban már a két évvel ezelőtti, montreali világbajnokság óta van: mintha a játékosoknak nem fájt volna eléggé a szerbektől elszenvedett vereség, az akkori második hely. Mintha közülük többen is csak legyintettek volna egyet.

Bár vasárnap láttam a parton magukba roskadó, arcukat köpenyükbe rejtő veszteseket, így sejtettem a választ, megkérdeztem: és a mostani eredmény mennyire fáj?

- Az első benyomásom az, hogy nagyon. Azt viszont nem tudhatom, ki, mennyire rázza le gyorsan magáról a kínját. Aki siet vele, ugyanott folytatja majd, ahol most abbahagyta.

Kiss öt perccel druszája, az ötödik helyezett Cseh László célba érése után - s a négyszáz méter vegyesen címvédő versenyző döbbenetes leszereplésének hatása alatt - érhetően az utolsó nap szomorú témájával nyitott.

- Ő maga sem tudja, edzője, Turi György sem tudja és én sem tudom, hogy mi történt. Halálfélelemmel az arcán rajtolt, a második, háton megtett százon pedig mintha végképp leblokkolt, begörcsösödött volna. Kimondani is különös: végül hat másodperccel lett lassabb a tervezettnél. Csakis idegi defekt lehet az ok. Mi más? - kérdezett vissza, majd egyetértő bólogatások nyomán folytatta: - Nem feltétlenül Phelps legyőzése volt a cél, hanem az, hogy megjavítsa a legjobbját. És minden jel arra utalt, hogy ez sikerülhet, hiszen három nappal korábban, kétszázon Európa-rekorddal lett harmadik. Rossz felkészüléssel nem lehet ilyen eredményt elérni; Lacinál beütött a krach, ennyi történt.

És mi történt a többiekkel? Az egy bronz, három hatodik és egy nyolcadik hely - az érmes pozíciókat nézve - a sportág hazai vb-történetének mélypontja, de miért éppen most következett el?

A mester felidézte, hogy a kilencfős - vagyis eleve minimális létszámú - küldöttség nyolc versenyzőjétől döntőbe jutást várt, ehelyett mindössze négyen lettek finalisták: Cseh mellett a hátsó sorokból hoszszú hónapok kínlódását követően újra az élmezőnybe furakodó Gyurta Dániel, valamint az önmagát számról számra felülmúló Szepesi Nikolett és Kerékjártó Tamás. Boulsevicz, Bodor, Hosszú és a két Verrasztó: úsztak még...

- Természetesen csalódott vagyok, s nem is kifogást keresek, csak magyarázatot, amikor azt mondom: ennyi betegség még egyetlen felkészülés alatt sem sújtott minket, mint most. Azt is látni kell: Európa lépéshátrányba került, Amerika letarolta a világot. De meg kell próbálni visszakapaszkodni, az olimpiáig még van idő. Csehnek sem szabad nekibúsulnia. Néha nem árt egy nagyobb pofon ahhoz, hogy az ember kényszert érezzen annak kiderítésére, mennyit is ér valójában.

Hát mit szépítsem, kaptunk az arcunkra szépen.

Phelps mindenütt