- Önnek megannyi magyar kapcsolata van. Puskáson kívül megemlíthetem például az MTK-t vagy az utolsó, a 45. mérkőzését a francia válogatottban, melyet a magyar együttes ellen játszott 1962-ben, Párizsban.

- A legfontosabb Puskás. Amikor a Reims csapatával 1953-ban megnyertük a francia bajnokságot, a jutalmunk az volt, hogy a klubvezetők befizetettek bennünket az évszázad mérkőzésére. Bámultam a 6-3-as óriásokat, és labdarúgó-pályafutásom legnagyobb élményei közé sorolom, hogy utóbb a Real Madridban együtt futballozhattam Puskással; erre a Wembleyben még gondolni sem mertem volna. S külön büszkeségem: noha Panchónak eleinte súlyos kritikákban volt része a spanyol fővárosban a túlsúlya miatt, én kezdettől fogva azt mondtam, hogy ne a tükör előtt, a pályán nézzék!

- MTK, aztán a búcsú a nemzeti együttestől...

- Oui, oui! A Reimsszel 4-2-t és 4-4-et értünk el a budapestiek ellen 1955 végén a BEK-ben, s erre azért emlékszem még mindig ilyen jól, mert nem volt akármi nyolc gólt bevágni annak a csapatnak, amelyet a szintén csodálatos Hidegkuti vezérelt. A '62-es válogatott találkozót viszont szívesen kitöröltem volna az emlékezetemből; nem csupán az utolsó szereplésem miatt, hanem azért is, mert 3-2-re kikaptunk. De látja (a halántékára bök), az is itt van... Albert ugyan hamar megsérült, ám Tichy mit művelt velünk!

- Felteszem, ezzel a memóriával a futballtörténet első négy BEK-döntője sem eshetett ki a fejéből. Kettő meg kiváltképp nem, hiszen 1956-ban a Reims csatáraként lépett pályára a Real Madriddal szemben, majd három évvel később a Real Madrid csapatában játszott a Reims ellen. Különös érzés foghatta el!

- Nem lehettem szentimentális, az 1959-es döntőn el kellett felejtenem, hogy honnan érkeztem a királyi gárdához. Segítettek ebben a folytonos sikerek: a Madridban töltött három év alatt egyetlen vesztes meccsen szerepeltem, háromszor voltam BEK-győztes, és legnagyszerűbb évemben, 1958-ban elnyertem az Aranylabdát is.

- Érthető, ha '58-at emeli ki, mert abban az esztendőben a világbajnokság legjobb játékosának választották, s mivel e tekintetben a vb-aranyérmes brazilok extraklasszisait is megelőzte, azt kell gondolnom: ez még az Aranylabda elhódításánál is értékesebb sikere volt.

- Mond valamit, hiszen Djalma meg Nilton Santos, Garrincha, Didi vagy az akkor - és hogyan! - feltűnő Pelé elé kerülni már-már a csodák közé tartozott. A díj elnyerésében nyilván sokat számított, hogy a vb-bronzérmes francia válogatott még a brazilokénál is eredményesebb támadójátékot produkált: nem kevesebb, mint huszonhárom gólt szereztünk a tornán.

- Tényleg, melyik a legkiválóbb együttes, amelyet valaha látott?

- Az 1958-as és az 1970-es brazil válogatott, aztán az ötvenes évek Real Madridja, a hetvenes esztendők Ajaxa... Ezeket ma megközelíteni sem tudják.

- S a legjobb tizenegy?

- Írja be Kopát, aztán tegyen hozzá még tízet... De nem viccelem el a dolgot: ha teljes csapatot nem állítok is össze, Beckenbauer, Bozsik, Cruyff, Di Stefano, Garrincha, Pelé, Puskás és Ronaldinho nem maradhat ki minden idők legjobbjai közül.

- Egy, csak egy mai labdarúgót említett...

- Az igazi játékot a régi nagyok reprezentálják; napjaink futballjában nem sok örömöm van. Nézem például a francia bajnoki meccseket, és sosem tudom, miként zárulnak.

- Hogyhogy?

- Nem azért, mert az utóbbi tizenöt hónapban három operációm volt: rendre elalszom rajtuk.