- Bármit is mond a Fed, csak megzavarja a piacot, ahol világos útmutatást várnak, de természetesen nem kapnak - magyarázza a jelenséget David Wyss, a Standard & Poor's hitelminősítő vezető elemzője.

De mi is történt valójában?

Az amerikai jegybank március 21-i ülése után olyan állásfoglalás jelent meg, amelyből a korábbiakhoz képest kimaradt néhány szó. A Fed döntéshozói nem ismételték meg, amit hónapok óta üzentek a piacnak, hogy "további szigorításra" van szükség. Ezt az apró mozzanatot sokan úgy értelmezték, hogy a jegybank nem az infláció gyorsulásától tart inkább, hanem a gazdaság friss adatokkal alátámasztott lassulásától.

Egy bő héttel a Fed tanácskozása után, azaz néhány nappal ezelőtt, Ben Bernanke elnököt a kongresszusba szólította a kötelessége, s a két ház tagjaiból alakított közös gazdasági bizottság előtt kifejtette, hogy a Fed számára továbbra is fontosabb az infláció elleni küzdelem, mint a gazdasági növekedés iramának mérséklődésében lévő veszélyek elhárítása. Egy hét alatt meggondolta volna magát? Szó sincs róla. Ám törekvése, hogy elődje, Alan Greenspan gyakorlatán - a szándékoltan ködös fogalmazáson - változtasson, fennakad a közgazdász közösség azon bevett szokásán, hogy mindenképpen a sorok között akar olvasni. Ahol azonban Bernanke szerint nincs semmi.

A kongresszusi meghallgatáson bővebben kifejthette gondolatait Bernanke, mint a Fed-ülésről kiadott néhány soros közleményben. Azt mondta, hogy "a növekvő bizonytalanság miatt nagyobb rugalmasság kívánatos". Vagyis, a jegybank továbbra is antiinflációs politikát folytat, s minthogy a fogyasztói árak növekedésének irama gyorsabb, mint amit a jegybank elvileg eltűr, így kész emelni a kamatot, ám a gazdaság előrejelzése borúsabbá vált, elsősorban a vállalati beruházások süllyedése és az ingatlanpiaci zűrök miatt. E tényezők pedig kamatcsökkentést kívánnának, de az összes folyamatot figyelembe véve a legvalószínűbb az, hogy még jó ideig marad az 5,25 százalékos alapkamat.

Mérsékelt gazdasági növekedést feltételez Bernanke az idén, s reméli, hogy a jelzálogpiac problémái nem terjednek át más szektorokra. Aggódik viszont, hogy a szerényebb ütem nem szorítja lejjebb az inflációt, s ebben szerepet játszik az is, hogy a munkanélküliségi ráta csökken: mindössze 4,5 százalékos, vagyis a bérek emelkedése - ami persze jót tesz a fogyasztásnak, s ezen keresztül a gazdaságnak - az árak megugrását válthatja ki.

A Fed nyelvezetén ki- és fennakadó közgazdászok leginkább az ingatlanpiac miatt izgatják magukat. Amikor az évtized elején a jegybank történelmi mélypontra vitte le a kamatot, a recessziós félelmekre, a terrortámadásra válaszul és a technológiai részvények kipukkadt lufija által keletkezett ijedelem enyhítésére, valójában egy másik léggömböt kezdett felfújni. Az ingatlanárak szaladtak el, ami persze vonzotta a befektetőket és az építőket. A kisebb és nagyobb jelzálogbankok pénzügyi újításai révén a nem elsőrendű adósokat - vagyis az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőket, akik normális körülmények között nem kaptak volna hitelt, vagy nem ennyit - bevonták a kölcsönök könnyed világába. S rosszul mérték fel az esetleges csődök számát. A kispénzűek akkor ugrottak be, amikor már az árak magasra kúsztak fel, de a kamat még alacsony volt. A terhek azóta egyre nőttek, ahogy emelkedtek a kamatok, s egyre többen nem tudták viszszafizetni a felvett pénzt. Kisebb cégek rögvest bebuktak. Ma már egyesek válságot emlegetnek, miközben még mindig nehezen mérhető fel, hogyan hat mindez a fogyasztásra, az építőiparra, a foglalkoztatásra. Jól biztosan nem, de vajon mennyire rosszul? A nem elsőrendű adósoknak 78 százaléka azonban cipeli tovább a terhet. Ám fordítva is igaz: 13 százalék már bedobta a törülközőt, s szemben a korábbi évek tapasztalataival, ez már aggasztóan nagy arány.

Erre hivatkozott minapi előrejelzésében az Economist Intelligence Unit, amely most már egyharmados esélyt lát az amerikai recesszióra, mert az ingatlanpiaci visszaesés még nem érte el a mélypontját. Ráadásul, ez a jelenség egyáltalán nem korlátozódik az Egyesült Államokra. Az eurózóna egységes kamata miatt a magasabb inflációjú Ír- és Spanyolországban szintén olcsóvá vált a hitel, s ennek nyomán szépen meglódultak a családi házak és a lakások árai. Ez a két gazdaság azonban sokkal jobban függ az építőipartól, mint az USA, s a Financial Times már meg is kongatta a vészharangot a versenyképességét egyébként is gyorsan veszítő spanyol gazdaság felett.

A Business Week első áprilisi száma megkockáztatja: vége a kilencvenes években kezdődött korszaknak, amelyet inflációmentes gyors növekedés jellemzett. A globális hatások sem olyan erősek már, az Egyesült Államokban pedig korántsem sem olyan lendületes az információs technológián és innováción alapuló termelékenység-növekedés, mint volt a megelőző évtizedben. Az üzleti beruházások csökkenése is ezt támasztja alá. Súlyos dilemma elé kerülhet a Fed is, meg persze mindenki, aki elhitte, hogy a jó dolgok örökké tarthatnak.