Katasztrofális játszmák
Az egyik ilyen sokat emlegetett érv a "hatalmat akar". Kezdetben ezt Orbán Viktorral szemben hallhattuk, de valószínűleg megtetszett a jobboldalnak is, s közülük néhányan úgy gondolták, visszadobják az érvet, mint valami fel nem robbant gránátot. Ma már Gyurcsány Ferenccel szemben is épp ugyanannyiszor halljuk fő bűnként: "hatalmat akar". Mellesleg valóban probléma, ha egy politikus semmi mást nem akar elérni, csak a hatalmat, és ez alá rendel mindent. De komolyan hihető ez? - Mármint hogy a politikai paletta egyetlen zugában sincsenek célok ezen kívül? A hatalommánia és a hatalommegvetés egyforma baj a politikusnál, tekintve, hogy a politika természete - Machiavelli óta tudjuk ezt - a hatalom megszerzésének és megtartásának művészete. A választók a szerint is döntenek, hogy van-e kompetenciája a jelöltnek, vezetői-szervezői és intelligenciabeli. Ha bármelyiket nem látják elegendőnek, más jelöltre szavaznak. A "hatalmat akar" vád azonban túlságosan jól sikerült, és gyanítom, azért, mert a média felkarolta ezt a politikai negatív kampányt, ahelyett, hogy némi tartózkodással kezelte volna.
Hosszú távon ennek az lett a következménye, hogy a magyar társadalom elidegenedett vezetőitől, mert maga is úgy gondolja, hogy semmi mást nem akarnak "ezek", csak a hatalmat, és azt meg mindenáron. A médiában sokan beszálltak ízlésük és vérmérsékletük szerint a számukra kevésbé szimpatikus oldal cezaromán vádjába. Kártékony kommunikációs ámokfutás ez, s a háborúskodásnak akkor lesz vége, ha teljesen kimerülnek a felek. Az Orbán- és a Gyurcsány-stáb másként próbálja a vádat kezelni. Előbbi nagy energiákat mozgósít, hogy a barátságos és hatalomról lemondani is képes arculatot felépítse - l. pl. lemond a miniszterelnök-jelöltségről is, ha a koalíció kialakítható az MDF-fel -, utóbbiról viszont egyszerűen lepereg a vád.
A hatalom akarása önmagában nem bűn, aki ódzkodik, kerülje a vezetést, aki viszont alkalmasnak érzi magát rá, azt fogadjuk el. Ám a politikusok nem vállalják fel, hogy igenis hatalmat akarnak. Talán Gyurcsány Ferenc az első, aki nem csinál problémát abból, ami valóban nem probléma. Más kérdés, hogy a lemondatási nyomás vele szemben volt az eddigi legnagyobb, és nem biztos, hogy a hatalom akarásának természetrajzát épp neki kellett volna megtanítania. A "csak hatalmat akar" kommunikációs játszma riogatássá vált, s az a veszélye, hogy egyrészt önmagát beteljesítő jóslattá válik, másrészt, amikor tényleg kiáltjuk, már senki ingerküszöbét sem érjük el vele.
Másik játszma a "nem határolódik el". Ezt a baloldali politikusok kezdték el Orbán Viktorral szemben alkalmazni, hasonlóképp a hatalommániás váddal. A baloldali média éppúgy dédelgetett gyermekévé tette, és éppúgy hibát követett el ezzel. Részben jogos felháborodásként - mikor egyesekben félelemkeltő események történtek -, részben taktikai megfontolásokból jelent meg az az elvárás, hogy Orbán elhatárolódjon a szélsőségesebb magyarkodástól. A politikai taktika abból indult ki, hogy ha sikerül beleszorítani a szélsőségességgel szimpatizálók táborába, gyakorlatilag a középen lévő támogatóitól lehet megfosztani. Ezzel szemben Orbánék nem a védekező alapállást választották, mint a hatalommániás esetében, s már csak azért sem, mert valóban volt és van egy stratégiai törekvés a Fideszben, hogy ne legyen tőlük jobbra senki, és akik ott vannak, azok is rájuk szavazzanak. A vádakra, hogy bizonyos szimbólumoktól, jelenségektől "nem határolódnak el", Orbán Viktor épp ezért úgy igyekezett kitérni, hogy bejelentette, ő általában és semmitől nem határolódik el, az "elhatárolósdit" gyerekesnek tartja. Ez azért is tűnt megfelelő kommunikációs stratégiának, mert minden elhatárolódás csak újabb elhatárolódási felszólítást vált ki. Ettől persze még elhatárolódhatna, követhetne bizonyos elveket, de itt sem elvkövető magatartással, hanem kommunikációs küzdelmekkel találkozhatunk, mint általában ez a magyar politikai elitben.
S míg a politikai stratégia szempontjából egyáltalán nem baj, ha egyik tábor sarokba akarja szorítani a másikat, a médiának nem ártana átlátni a szitán, látni, hogy a háttérben sokszor nem őszinte, hanem műfelháborodás munkál. Ha ezekbe a játszmákba a politikai újságírás elitje nem szállt volna bele mindig, ma lennének hiteles orgánumok, melyek mindkét oldalra tudnának hatni, és képesek volnának a feltörő társadalmi feszültségek jobb kezelésére. Éppúgy, ahogy a "csak hatalmat akar" esetében, a "nem határolódik el"-ben is fel kell ismerni, hogy attól még, hogy egy politikus nem jelenti ki, hogy elhatárolódik, még nem biztos, hogy szimpatizál a jelenséggel, s ugyanez fordítva is igaz. Nyugaton, amikor valaki nagy hangon bejelenti elhatárolódását, még nem biztos, hogy valóban el is határolódik.
A "határolódj el" játszmákat űzhetik a politikai szereplők, de a média munkásai rosszul teszik, ha beszállnak. Nekik sokkal inkább a tettekből, a valódi cselekvésekből kell kiindulniuk, az igazságkeresés során jó, ha tudják, itt kommunikációs harcról van szó a két fél között.
A "nem határolódik el" játszmának egyik igen durva alesete a másik fél rasszizmusba és antiszemita pozícióba való szorítása. Itt is felmerül, hogy nem határolódik el az antiszemitáktól, de az is, hogy ő maga az antiszemita. Ezt a játékot mindkét oldal űzi, itt mutatható ki a média legkártékonyabb tevékenysége, hiszen napi szinten gerjeszt fölösleges indulatokat. Egy ilyen jelenségként elemezhető - ezt meg is tettem - Juszt László Orbán Viktor antiszemita pozícióba szorító kísérlete, ebből még per is lett, s számos magyar nemzetes publikációban találkozhattunk a baloldal antiszemitizmusának "ékes bizonyítékaival" (Lovas publicisztikáinak egyik kedvenc témája a baloldal antiszemitizmusa). A témát a baloldal kezdte, mert az antiszemita vád amúgy is könynyebben kiütközik a jobboldalon, de ma már a jobboldali értelmiség egy részének is kedvenc baloldali befeketítési kísérletei közé tartozó játszmává vált.
Szociológiai szempontból tudjuk, az antiszemitizmus-hajlandóság a szavazók, de még a politikusok szintjén is párthovatartozástól függetlenül oszlik el. A játszma célját is ismeri mindenki: ha a másikat sikeresen meg tudják vádolni, akkor szalonképtelenné lehet tenni, és ki lehet szorítani a közéletből. Nem volna szabad ezzel a játszmával mesterkedni, s napirenddé tenni olyasmit a széles olvasótábor számára, ami voltaképpen csak kevesek megszállott érdeklődése.
Egy-egy rasszista megnyilvánulásra persze teljes joggal csapnak le a médiában, de a téma hosszú idejű fenntartása már nem az objektivitásra törekvés érdekében történik. Ha régebbi demokrácia volnánk, politikusaink szocializációja sokkal alaposabb volna, ami azt is jelentené, hogy tudatlanul poénból rasszista kommunikációt nem gyakorolnának. Most viszont sajnos még ez a helyzet, s a megfelelő oldalon lévő média a másik oldal rasszistának nevezhető megnyilvánulásait sokáig és kéjjel emlegeti. (Itt elsősorban a jobboldali média Gyurcsány Ferenc kezdeti időszakának arabokkal és nőkkel szembeni kommunikációs hibáinak gyakori felemlegetését említhetjük.) Valójában azonban hosszú távon nagyobb etikátlanságot követnek el azok, akik stratégiai okokból kéjjel emlegetik a másik rasszizmusát, hiszen míg egyik oldalon az elszólás, a másik oldalon a rosszindulat munkál. Politikai elitünk az általa kreált és a média által fenntartott kommunikációs témák csapdáiban vergődik.
A szerző szociológus
