Ma reggel arra ébredtem, hogy kinyitottam a szemem. Ez azért elég meglepő így, első blikkre. El is gondolkodtam a dolgon egy kicsikét. Mert végül is mijét nyissa ki az ember ébredéskor? A száját például? Fogas kérdés! És aki például nyitott szájjal alszik, az honnan tudja, hogy felébredt? Ez is jelzi, hogy vannak azért itt dolgok, amik nincsenek rendesen végiggondolva!

Vegyük például a plafont a fejem felett! Ez ugyebár az első dolog, amit az ember ébredés után rendszerint megpillant. Mondhatnánk, na és, mi érdekes van rajta? Pedig a plafon aztán tényleg mindennek a teteje!

Gondolkodtál-e már, hogy mi tartja a plafont odafent? Mert nem esik ám le! Fél óráig néztem meredten, és meg se moccant! Sőt, arra is rájöttem, hogy akkor sem esik le, ha nem nézem. Ugyanis, ha félresandítottam, akkor se moccant. Még csak nem is repedt tovább! Hát nem különös?

Azt mondod, hogy egyrészt a gerendák tartják a plafont, és a fal adja a másikat? Hát nem tudom. Valahogy így túl egyszerű az egész. És akkor mi tartja fönn a légyszart? Ezt ugye már nem lehet csak úgy szimplán lesöpörni?!

Örültem, hogy mindjárt reggel ennyire hasznos és mély gondolatok jutottak az eszembe, amelyeket a blogom révén meg tudok osztani az internetes társadalom egészével. És ez még mind semmi!

Ahogy elfordítottam a tekintetemet a plafonról, hirtelen a köldökömre esett a pillantásom. Az még a plafonnál is érdekesebb!

Képzelj el egy lyukat, a hasam közepén! De nem kell ám megijedned! A lyuk alja ugyanis be van nőve, ezért nem tud a belem ottan kifolyni. Rendkívül praktikus megoldás, bár hozzá kell tennem, ebben nekem semmi érdemem nincs. Így alakult, és kész!

Azon gondolkodtam, miért épp ott van a köldököm, ahol van. Lehetne akár egy rossz szavam is, ha az Úristen mondjuk a hónom alá teremtette volna? Ugye, nem?

De tegyük hozzá, egy ilyen megoldásból azért hiányozna a ráció. Sőt újabb, nehezen megválaszolható kérdéseket vetne fel. Például, hogy melyik hónom alá? Jobbra vagy balra? Miért jobbra és miért nem balra, és fordítva? Azon szerveinkből ugyanis, amelyek a testünk szélei felé foglalnak helyet, általában kettő van. (Vö.: fül, kéz, láb.) Így valószínűleg a természetes egyensúly megtartása végett két köldökre lett volna szükségünk. Lássuk be, ez azért már nem kis pazarlás lenne!

Vagy hogy ne legyek ennyire extrém: lehetne a köldököm például a hátam közepén is. Igaz, akkor csak tükörből tudnám megpillantani, és ez némileg megnehezítené a köldöknézést. Mégiscsak lehet abban valami ráció, hogy a törzsfejlődés során éppen a mostani helyére került. Jobban mondva nem is a törzsfejlődés, hanem a hasfejlődés során. Hogy pontosak legyünk!

Vannak, akik azt állítják, hogy a köldökünk teljesen haszontalan szervünk. Olyan, mint a pápa melle - szokták mondani. Ezzel súlyosan vitatkoznék! Először is, a pápa melle távolról sem hasonlít köldökre! Közelről meg végképp nem! A köldökünk esetleg csak akkor lehetett volna annyira haszontalan, mint a pápa mellei, ha a fenti gondolatmenetet folytatva abból is kettő darabunk lett volna, az egyszerűség kedvéért mondjuk a két hónunk alatt. De hát csak egy van, ezért az összehasonlítás nagyon sántít.

Gondolom, jó sok hozzászólást kapok ezekre a vitára ingerlő gondolatokra a világháló jóvoltából. De hát az ember már csak ilyen. Jár az agya, gondolkodik, hogy előrébb lendítse a világ kerekét, míg a plafon le nem szakad.