A világ hiába próbálja megállapítani, mit is akar az Egyesült Államok: a célok túl gyakran változnak, miközben a szavak túl gyakran mutatnak egészen mást, mint a tettek. Ennél talán még az is jobb volt, amikor a neokonzervatívok magabiztosan uralták a terepet. Amit mondtak, sokszor bolond beszéd volt, de volt benne rendszer. Ezzel szemben most inkább a kapkodás látszik, meg a pillanatnyi amerikai érdek (néha a vélt érdek) feltétel és morális megfontolás nélküli érvényesítése. Ez túl kevés az egyetlen globális nagyhatalomtól, amely ráadásul azt gondolja magáról, hogy egyfajta erkölcsi iránytűként is szolgál a világ más részei számára.

Ki emlékszik még George W. Bush második elnöki mandátumának kezdetére, a beiktatási beszédre, amelyben azt ígérte, fő céljának fogja tekinteni a demokrácia terjesztését, és az USA szövetségesei is felkészülhetnek rá, hogy nem ússzák meg az emberi jogok súlyos megsértését? "Állhatatosan tisztázni fogjuk a minden vezető és minden nemzet előtt álló választást: Az erkölcsi választást a mindig rossz elnyomás és az örökké helyes szabadság között. Amerika nem fog úgy tenni, mintha a bebörtönzött másként gondolkodók előnyben részesítenék saját láncaikat, vagy mintha a nők üdvözölnék a megaláztatást és a szolgaságot, vagy mintha bármely emberi lény arra vágyna, hogy erőszakoskodók kénye-kedvének tegye ki az életét. Bátorítani fogjuk más kormányok reformjait azzal, hogy nyilvánvalóvá tesszük, kapcsolataink sikere megköveteli a saját népeikkel való tisztességes bánásmódot." Azt nem tette hozzá, hogy kivéve, ha Amerika pillanatnyi érdekei másként kívánják.

Seymour Hersh, aki a vietnami háború idején leleplezte a My Lai-i vérengzést, és ezzel jelentősen hozzájárult az amerikaiak önmagukról alkotott eszményi képének "árnyalásához", majd Abu Graib börtönben történtek megírásával ezt egy emberöltővel később megismételte Irak esetében, március elején újabb megrázó cikket közölt a New Yorkerben. Washington Libanonban az al-Kaidával is kapcsolatban álló, erőszakosan Amerika-ellenes szunnita szervezeteket támogat, csak hogy ellensúlyozza a síita Hezbollah befolyását. A műveletben komoly szerepet játszik Bandar bin Sultan herceg, aki évtizedeken át volt Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete és a Bush család barátja. A szaúdi pénz titokban, de a Fehér Ház jóváhagyásával ment például ahhoz az Iszlám Testvériséghez, amelyet még Egyiptomban is terrorszervezetnek minősítenek.

Nota bene: Egyiptom továbbra is évi 1,7 milliárd dollár amerikai segélyt kap, pedig hosszú ideje egy lépést sem tett a demokrácia irányába, sőt határozottan távolodott tőle. De a Fehér Házban járva nem kell a demokráciadeficitre vonatkozó arcpirító megjegyzéseket hallgatnia Nurszultan Nazarbajev kazah vagy Ilham Alijev azeri elnöknek sem. Úgy tűnik, egy közép-ázsiai tekintélyuralmi rendszernek mindaddig nem kell washingtoni kellemetlenségektől tartania, amíg amerikai cégekkel termelteti ki kőolaját és földgázát. (Viszont egy európai demokráciát rögtön az oroszokkal való titkos összeesküvés hírébe lehet hozni, mihelyt nem az amerikai érdekkörbe tartozó tekintélyuralmi rendszereket tekinti a legbiztosabb energiaforrásnak. Például Németországot korábban Gerhard Schröder, most pedig Angela Merkel alatt.) Az emberi jogok tömeges megsértésének megúszásához persze, az sem árt, ha egy ország százmilliárdos tételekben vásárolja az amerikai állampapírokat, mint például Kína. A katonai diktatúra, sőt az atomtechnológiának a Gonosz tengelyéhez tartozó országok kezére való átjátszása is bocsánatos bűn, ha mindez olyan tábornok nevéhez kapcsolódik, aki segít az al-Kaida néhány vezetőjének elfogásában.

Ha az iszlám terrorizmus elleni közös fellépésről vagy az amerikai cégek oroszországi érdekeiről van szó, Bushnak, mint mondta, elég belenéznie Putyin szemébe, rögtön tudja, hogy ebben az emberben meg lehet bízni. Akkor nem számít, hogy ugyanez az ember sakkban tartja a függetlenségre vágyó Grúziát, vagy beavatkozik a nyugati szabadságfelfogás irányába elindult Ukrajna belpolitikájába. Putyinból csak akkor lesz hirtelen megint gonosz KGB-ezredes, ha vezetékeket építtetne északon (a Balti-tengeren át Németország felé), nyugaton (a Balkánon át Olaszország irányába, esetleg egy magyar leágazással) délen (Törökországon és Libanon át egészen Izraelig) vagy keleten (Kínába és Japánba). Mert az amerikai szempontból mind biztonsági kockázat, egyben tisztességtelen verseny. (Pedig, ha a fogyasztó országok folyton beszerzéseik diverzifikálásáról beszélnek, miért ne akarná egy szinte kizárólag az energiahordozó-exportból élő ország is több lábra helyezni a kivitelét?)

Rövid ideig úgy nézett ki, hogy Kolumbiában leáldozott a szélsőjobboldali halálbrigádok napja, Amerika végre komolyan veszi az emberi jogok tiszteletben tartását. Aztán Washingtonban valaki ránézett a térképre, és rájött, hogy Kolumbia azzal a Venezuelával határos, amely a "szocialista tábor" széthullása óta első ízben próbál nem kapitalista modell szerint modernizálódni. A kísérlet sikerére kevés az esély, de elég volt a puszta lehetőség, és a Fehér Ház azonnal visszatért Amerika évszázados, "jól bevált" latin-amerikai módszereihez: az ellenzéket finanszírozva megpróbálta megbuktatni Hugo Chávezt, egyben legitimálja a szomszédban kormányzó, pettyes múltú jobboldali politikusokat. Kolumbia az idén is 700 millió dollárnyi segélyt kap, pedig hadseregét egy olyan tábornok vezeti, aki a CIA szerint is túl szorosan működött együtt a hivatalosan terrorista szervezetnek minősülő halálbrigádokkal. (Bushnak még pechje is van: a szívós Fidel Castro visszatért a halál torkából, így továbbra is van élő példa arra, milyen haszontalan tud lenni ez a politika.)

Hogy Afrika se maradjon ki: a Bush-kormány előbb nagyon helyesen népirtásnak minősítette a Darfurban folyó etnikai tisztogatást, majd beletörődött abba, hogy ez folytatódjon. Szudánnak ugyanis olaja van, ezért a játszmába beszállt Kína is, így már túl drága és bonyolult lenne fellépni Kartúm ellen.

Amerika még egy olyan, viszonylag világos kérdésben sem tud egyértelmű üzenetet küldeni a világnak, mint a globális felmelegedés. A Bush-kormányzat hoszszú évek makacs ellenállása után végre kezdi elfogadni, hogy valóban az emberi tevékenység okozza az éghajlatváltozást, és valamit tenni kellene ellene. Most viszont a rövid távú amerikai gazdasági érdeket ideológiai köntösbe burkoló republikánus honatyák vetették meg a sarkukat. Néhányuk kivont karddal fogadta a bizottsági meghallgatásain tudományos bizonyítékokkal is érvelő Al Gore volt alelnököt. Ezt még lehetett volna "nem hivatalos" álláspontnak értékelni, de a Republikánus Párt törvényhozási vezetői teljesen hivatalosan ellenzik, hogy a Capitolium melletti rét legyen a július 7-i Live Earth világkoncert washingtoni helyszíne. Jelképnek ez is jelkép, ha nem is feltétlenül olyan, amilyennek Al Gore szánta.

2008, abban az értelemben, ahogyan a változást váró matrica kérdezi, még messze van. Csak 2009. január 10-én kezdődik. Az elnökválasztás november 4-én lesz, utána jó két hónapot vesz igénybe a kormányváltás. Ma még azt sem lehet pontosan tudni, kikből áll majd a két nagy párt esélyeseinek szűk mezőnye, s a mostani erőviszonyokat könnyen felboríthatja például a milliárdos New York-i polgármester, Michael Bloomberg függetlenként való elindulása. Az viszont nyilvánvaló, hogy akár republikánus, akár demokrata, akár független jelölt nyeri a versenyt, rengeteg tisztáznivalója lesz. Elsőként mindjárt az, mit akar Amerika: mindig mindenből azonnali hasznot húzni, vagy tartósan pozitív szerepet játszani a világ fejlődésében. Bush 2005 januárjában arról is beszélt, hogy Amerika érdekei és elvei egybeesnek. Aztán bebizonyította, hogy ez gyakran nem így van, és ha a kettő konfliktusba kerül egymással, gyakorlatilag kivétel nélkül az érdekek kerekednek felül.

A demokraták az elmúlt évtizedekben hagyományosan hajlamosak voltak elvi alapú külpolitikára - például keményebben és következetesebben voltak szovjetellenesek, mint a pragmatikus republikánusok -, de ez nem garancia rá, hogy a neokonzervatívok kudarcából nem fognak rossz következtetéseket levonni. (Például azt, hogy elvszerű politizálást már ígérni sem érdemes, mert a fogadalmakat nehéz betartani, de könnyű számon kérni.) Másrészt persze a jelenlegi republikánus éllovasok sem a Bush-féle politika folytatásától remélik a győzelmet. Amerikaiakkal beszélgetve, legyen szó diplomatákról, politikai elemzőkről vagy "az utca emberéről", általában úgy tűnik, komolyan veszik az ország világtörténelmi küldetésére vonatkozó tételeiket. Akkor talán arra is van esély, hogy átmenetileg áldozatokat hoznak: alternatív energiaforrások után néznek, kisebb autókat vesznek, és saját rövid távú pénzügyi érdekeik mellett a közös hosszú távú szempontokat is figyelembe veszik. A világnak nagy szüksége lenne egy ilyen Amerikára.

Washington, 2007. március

Elnöki limuzin