Azt kellett konstatálnom, hogy itt van valaki, akinek nevét sem hallottam addig, de akiről máris tudom, hogy költő, mert kettő sorából is süt már, hogy az. Az opusnak - címe: Verses levél Mihályffy Zsuzsannának - egyik versszakát tudom betéve ma is:

"Beszéljünk másról! Persze nincs

nagyon más,

mint rozsdalé és elhullt nyári ének.

Mint kurta kedv és végtelen busongás.

S most hogy adtunk egy óra fort az éjnek,

A nappalok ripsz-ropsz a körmünkre

égnek.

Az utca vak. A fák pucérra fagynak.

És a jugók is 7:1-re legyaktak."

Kivágtam, és mutogattam hetekig. Gondoltam akkor, ezt a rácsodálkozást, ezt meg kellene gyorsan írni. Nem tettem meg, amit bánok azóta is. Ma már nem kockáztat sokat az, aki leírja, hogy Varró Dániel - három korosztály Danija - páratlan tehetség.

De azért tanultam a dologból. És most, mikor megint valami hasonló impulzus ért, gyorsan lezöttyenek a masinához, és lepötyögöm, hogy Tettamanti Zsófi igazi tehetség.

Ő is bölcsész volt, akár Dani, sőt ő is - egyebek között - angol szakos, de ő nem az irodalomban jeleskedik majd, hanem ő - nyilván nem függetlenül a nagybácsi professziójától - grafikus lesz, pontosabban már az ma is.

Régről ismerem, még tanár koromból, aztán nem láttam hosszú évekig, most viszont megnéztem, miket csinál. Látom: jókat.

Jó az, amit csinál, és jó, ahogy csinálja.

Amit még nem csinál jól, mert ilyen is van, akkor azt addig csinálja tovább, amíg jó nem lesz. Zsófi jóvá teszi a dolgokat, jóvá teszi, amit lát, amit ér, amit érez, amit olvas, amit kap, és amit ad, amit rajzol, amit fest, amit a falra akaszt, amit magára fölvesz, amit az asztalra letesz.

Mindent jóvá tesz.

Jóvá tevő.

És ezt a jóvátételt folyamatosan gyakorolja, tanulja.

Alighanem megvolt mindig is a tehetsége a jóra.

De tudta és tudja, hogy a tehetség, a talentum nem elég, az csupán egy keserves teher, amivel el kell számolni, amiről egyszer számot kell adni.

Zenész családból vagyok való, zenészek között, ha bármiről esett szó, politikáról, főzésről, nőkről, a végén gyakorta megkérdezte valaki: "No és mi ebből a tanulság?" És erre rögtön rávágta a másik: "Gyakorolni kell."

Tettamanti Zsófi gyakorol, gyakorol reggeltől estig és estétől reggelig, kezében a maga gyártotta tömbbel rajzolja, jegyzi, pontosítja, értelmezi, rögzíti és javítja, vagyis jobbá teszi a körötte lévő, vagy szisztematikusan kutatott, vagy csak úgy, véletlenül elébe bukkanó világot.

Mindennel és mindig ezt tanulja, gyakorolja: a jóvá tevést.

Ehhez sok mindent tanul és sokat tanul.

Egyszerre csinál sok mindent, sőt egyszerre csinál mindent.

Az már persze az ő tehetségéből fakad, hogy bármit is csinál, az sose lesz csinált. Mesterséget tanul, nem művészkécskedik. Mellesleg, nagyon helyesen, van polgári foglalkozása is, amit nagyon szeret: múzeumpedagógus a Szépművészetiben.

Miközben szisztematikusan és naponta tanul, képezi magát, gyakorol, begyakorol, skálázik, edz, eközben és nem utolsósorban ezzel, a gyakorlással él, életét ezzel dokumentálja, bajait ezzel kikúrálja, közben jól szórakozik és játszik is. Ráadásul mindezt úgy teszi, hogy rögtön sorozatot, nagyobb egészet produkál, amit végigvisz, felépít, befejez szépen. Belefeledkezik ezekbe a darabkákból épített kis világokba, beléépíti magát ezekbe, és nem is szívesen enged belekukkolni másokat addig, míg ez a kis világ készen nincsen, vagyis jó nem lesz. Azt mondja, ha belenéznek az ő épülő világába, akkor az attól szétpukkad. De ha jó lett már, akkor megmutatja.

De ő akkor már nekilátott valami másnak, amivel tovább tanul, begyakorolja magát valami másba, és közben akkor s azzal él, azzal vezet naplót, azzal játszik és azzal gyógyítja magát, és mellesleg egyre inkább másokat is.

Tettamanti Zsófi feszt skálázik, etűdöket tanul, ujjgyakorol. De ezek az ujjgyakorlatok nem a zenétlen, lelketlen, mechanikus Czerny-etűdöknek, hanem a Wolthemperiertes Klavier-nak, Bartók gyermeksorozatainak vagy Kurtág György Játékokjának a rokonai.

Mindig sorozatokat gyárt: hol angol királynős bélyegek fejeihez rajzolt testeket, hol a nizzai strandon hempergő gyönyörű kövér öregembereket vette le tustollával - egyszer rá is szóltak, hogy ne fotózzon -, hol azzal próbálkozik, mit lehet csinálni színes körökkel és négyzetekkel, meg mindenféle szövegekkel.

Színes körök és négyszögek gurulnak, kocognak, nőnek és fogynak, kapcsolódnak és válnak, veszekednek és békülnek, hűlnek és hevülnek a lapokon, melyeken Zsófi gyakorolt, játszott, miközben naplót írt, vívódott, kitárulkozott és őrizte titkait fegyelmezetten. Belerajzolta, írta, festette napi olvasmányait, életének apró eseményeit, rosszkedvét és annak - hál' istennek - jobbra fordulását.

Mert ő még a saját kedvét is jóvá teszi.

Minden jó lesz körötte és általa: a notesz, amibe rajzol, és a betű, amellyel ír, a cipő, amit visel, a bor, amelyből hörpint.

Zsófinak tucatnyi kis notesze van, amelyeket maga gyárt maga összekeresgélte mindenféle hulladék, nyesedék papírból. A noteszek zöme üres még. Ha a noteszek megtelnek, akkor ti majd meg fogtok lepődni. Én már nem.